A brit Evile sztorija igazi sikertörténet. A huddersfieldi csapat tagjai bár már 1999 óta együtt muzsikálnak, az Evile nevet azonban csak 2004-ben vették fel. A 2006-ban Bloodstock Open Air fesztiválon való fellépésüknek, valamint Hell címre hallgató demójuknak köszönhetően aztán gyorsan le is szerződtek az Earache kiadóval, 2007-es debütjük, az Enter The Grave pedig nem kisebb nevet vonultatott fel a produceri székben, mint Flemming Rasmussent, aki többek között a nagy idol Metallicával is dolgozott a Ride The Lightning – Master Of Puppets – ...And Justice For All szentháromságon. Bemutatkozásukkal le is tették névjegyüket, amelynek köszönhetően nyitottak többek között a Kreatornek, a Megadethnek és az Exodusnak, karrierjük pedig azóta is töretlenül ível felfelé.

A kettes Infected Nations még tovább lendített a csapat tündérmesébe illő pályáján, egy tragikus fordulat azonban megkérdőjelezte jövőjüket: 2009. október 5-én alapító basszusgitárosuk, Mike Alexander tüdőembóliában elhunyt egy svéd kórházban, és mivel a négyes a kezdetektől változatlan felállásban zenélt (illetve Mike halálától eltekintve zenél ma is), nyilvánvalóan alapjaiban rengette meg a zenekart a basszer halála. Szerencsére hamar összeszedték magukat, és 2011-ben napvilágot látott a harmadik Evile lemez Five Serpent's Teeth címmel. A Matt Drake – Ol Drake – Ben Carter tengely ekkor egészült ki Joel Graham bőgőssel, a negyedik, szimplán csak Skull címre keresztelt Evile anyag pedig szintén ebben a módosult felállásban jelent meg, ráadásul a tengerentúlon már a Century Media gondozásában.

Bár az Evile egyike a legrégibb, legpatinásabb zenekaroknak a retro-thrash színtéren, mégis kissé kilóg közülük. Míg a Municipal Waste-nél, a Gama Bombnál és társaiknál a hangsúly a szélvész tempókon van, amelyekbe hardcore, punk és crossover hatások is bőven vegyülnek, az Evile sokkal hagyományosabb felfogásban írja dalait. Matt Drake is inkább tekinthető klasszikus értelemben vett énekesnek, mint a szintér egyéb vokalistái, és a befogadhatóbb énektémákhoz könnyebben emészthető zene is társul. Az Evile tehát nem az S.O.D., az Exodus vagy a Slayer felől közelít a thrash metalhoz, zenéjükre egyértelműen a fekete albumos Metallica gyakorolta a legnagyobb hatást. Ha még sosem hallottad a bandát, egy energikus, lendületes, kicsit felkokszolt 1991 körüli Metallicát képzelj el, de párhuzamként említhetném akár a német Paradoxot is.

Mindez a zenei világ a kezdetektől jellemezi a csapatot, és bár kisebb újítások ezúttal is vannak, az összkép alapvetően változatlan. A lemez fő erőssége – a kiváló hangzás mellett – ezúttal is a Drake tesók kimagasló gitárjátéka, legyen szó akár szólókról (halld például a Head Of The Demon végén hallható, klasszikus zenei ihletésű tekerést), akár riffelésről. Természetesen a ritmusszekció is okés, de nem villantanak nagyokat – a két hathúros játékát viszont tényleg élvezet hallgatni. És bár kétségtelen, hogy Matt a retro thrash színtér vokalistáinak élmezőnyében helyezkedik el, számomra mégis ő az oka annak, hogy sokkal kevésbé vagyok lelkes egy-egy új Evile lemez hallatán, mint mondjuk a Gama Bomb esetében. Matt torka erős, változatosan énekel, és jó dolgokat is hoz, ez a néha kissé túlzottan is hetfieldes orgánum azonban mégsem fekszik nekem igazán. Nyilván az Evile és társai sem a világrengető újdonságokról szólnak – ahogy maga a műfaj sem –, nekem mégis túl sok az utánérzés Drake témáiban. A fröcsögő szövegköpködés egyébként is könnyebben talál utat a szívemhez, de ez már tényleg abszolút szubjektív kategória.

Mindettől függetlenül a Skull nem egy rossz album, sőt: bár meglehetősen One-szagú, a monumentális, már-már power lírainak is beillő Tombot például kifejezetten jó hallgatni, de a nyitó Underworld és a Naked Sun rifforgiája vagy a paradoxos címadó is remek. Leheletnyivel talán gyengébb ez az anyag, mint elődje, illetve a végére le is ül picit, de ettől függetlenül thrash rajongók nem foghatnak mellé vele. Nem az Evile-é az év albuma, de a szintet ezúttal is magabiztosan hozzák.