Nyugodtan lehet élcelődni azon, hogy a lassan a hetedik x-et is behúzó Sir Elton Hercules John már évek óta zömmel a Las Vegas-i Caesars Palace házi zongoristájaként szerepel, hiszen ez tényszerűen igaz, azzal azonban kevésbé, hogy a világ többi része ezzel egyidejűleg elfelejtette volna őt. Hősünk neve ma még akkor is jó hívószó, ha az utóbbi tizenakárhány évben bizony nem feltétlenül gyarapította azt a slágergyűjteményt, amelyet a tábor mindig is hallani akar tőle. A 2010-es The Union (Leon Russellel közösen jegyzett) albuma kapcsán hősünk egyenesen paradigmaváltást hirdetett meg azzal, hogy kijelentette: „nem kell többé poplemezt csinálnom". Szó se róla, a sorban ezt követő The Diving Board egyenesen a nyugdíjaskor keserédes illatát hordozta magán, ráadásul utóbbi lemezeken már a tőle évtizedek óta elválaszthatatlan zenekara tagjait sem hallhattuk. A Wonderful Crazy Night képében most a jó Elton egy tökéletes hátraarcot mutat be ebben a trendben.

Visszaülve a vegasi repülőre, ismerjük el, hogy az a közeg valami bicskanyitogatóan jól áll a manapság inkább csúnyácska öregasszonyként feltűnő zongoristának, ahol ráadásul pont az olyan arénaléptékű dalai érvényesülnek remekül, amilyenekből most is bemutat egy csokorral. Aki viszont látta mondjuk a legutóbbi, The Million Dollar Piano néven futó sorozat koncertfilmjét, tudja, hogy Elton nem temette el a finomabb hangszerelésű, nagyívű, epikus dalait sem, amelyek a koncertprogram derekán képesek egészen új színt adni a műsornak. Nos, efféle kísérletekről most szó sincs – a végletekig letisztított koncepciót anno nagyszerűen kiteljesítő Made In England logikája után az új album a Made In America címet is nyugodtan kaphatta volna.

A Wonderful Crazy Night azonban mindenekelőtt végre újra zenekari munkának tekinthető, hiszen bár természetesen itt is minden dalt a John/Taupin páros jegyez, a lemezt hallgatva nem csupán illúzió a zene „élő" érzete. Az Elton John Band az évkönyvek szerint pontosan egy évtizede nem volt hallható Sir Elton sorlemezein, a társulat mégis olyan frissességgel muzsikál itt, mintha annak tagjai egyetlen évet sem öregedtek volna. A tagságban is csak éppen annyi átrendeződés történt, amit a billentyűs Guy Babylon és bőgős Bob Birch halála sajnos mindenképpen magával hozott, ráadásul a régi barát, az ütőhangszeres zeni, Ray Cooper is újfent tiszteletét teszi egy Elton John-lemezen (ez legutóbb bő húsz éve, a már emlegetett Made In Englanden történt meg). Tábortűz, buli, régi haverok.

Mindez persze nem jelenti azt, hogy az album a maga módján ne lenne változatos, de tény, hogy uralma alá hajtják ezek a kifejezetten a kaliforniai napsütés alatt született, szellős, azonnal dúdolható témák. A címadó tömény bombasztját azonban remekül ellenpontozzák olyan letisztultabb fél-akusztikus témák, mint például a tagadhatatlan Nikita-faktorral rendelkező, zseniális módon klipesített Blue Wonderful. A máris futó, várhatóan újfent hosszú évekre elnyújtott turnén bátran lehet majd ezekhez a témákhoz nyúlni, hogy aztán a zenekar és közönsége egyként fiatalodjon majd vissza néhány percre. Elton a Wonderful Crazy Nighttal ha mást nem is, annyit mindenképpen bizonyít (elsősorban saját magának), hogy továbbra is helye van a világ arénáiban, legyen az Las Vegasban vagy bárhol.

Kortalan klasszikusnak nem mondható, tisztességes próbálkozásnál azonban lényegesen több ez a lemez, nem mellesleg dicsőséges „visszatérés" az egyik legnagyobb formátumú kortárs popelőadó számára.