A „csak-úgy-megcsináltuk-és-kész" nekifutásból összepakolt akusztikus album után (amelyet a legtöbben „csak-úgy-meghallgattuk-és-kész" bólintással vettek tudomásul) idén már a második Farkas-művek produktumot élvezhetjük, már ha élvezzük persze – kinek a pap, kinek valami durvább.

A The Acoustic kapcsán írt minivesézésre elsőként egy minden részletre alaposan odafigyelő, széles látókörről tanúskodó, igen gazdag mondanivalóval bíró komment érkezett, amelyet még bő terjedelme ellenére is érdemes betű szerint idemásolni: „Az Ektomorf szar." Nem tisztem vitatkozni az olvasó egyéni véleményével, de – vizuális beállítottságúak kedvéért – ezt azért illene bővebb lére ereszteni, ha már elmondatott. A megállapítás, mellyel így, ebben a csavaros formájában egyébként sokan egyetértenek, valószínűleg Farkas Zoli inspirációinak – mondjuk így – formába öntésére vonatkozik. Megkockáztatom, az Ektomorf név hallatán senkinek nem az eredetiség ugrik be először, lefordítva és egyszerűsítve: sokak szerint a mai napig egy olcsó Sepultura és Soulfly, azaz Cavalera kópiáról van szó. A megfogalmazás nyers mivoltával igenis vitatkoznék, a Cavalerával nem érdemes. Farkas sem teszi, legfeljebb finomabban fejezi ki magát. Szó szerint a Gyökerekből táplálkozik, úgy „igazándiból". (A címadó nótára például maga MegaMax is könnyes szemmel kezdene nosztalgiázni két szippantás között.)

A Black Flag egy hangyapénisznyit talán eltér a Redemption és a What Doesn't Kill Me vonalától, vokalitást és néhány ötletes riffet adva az egyébként évek óta békésen, ugyanúgy rotyogó groovegulyásba, ám ez még önmagában kevés a gyomor megtöltéséhez. A változatlanság zsírrétege lassan elveszi a farkasétvágyat. Zenei összetettségében nincs értelme analizálni az albumot, úgyis ugyanoda lyukadnánk ki mondatról-mondatra. Felbukkan – mint halk répadarab – néhány igen jó téma, például rögtön az album elején az Unscarred, a Private Hell, vagy a véletlenszerűen sepulturás (nahát!) Cut It Out, odapörköl minden, ahogy kell, Tue Madsen kipipálva, dühfaktor csúcsra pörgetve, morcos üvöltés oké, mégis azon tűnődik önkéntelenül az ember, hogy az Ektomorf miért képtelen kitörni a saját, ezerszeresen letaposott, fekete macskajajos babonaköréből. Tehetség van, zenei tudás van, mondanivaló (bizonyos szinten) van, böhömkiadó van, akarat van, de valami frissítés, valami szokatlan, amire felkaphatnánk a fejünket, na, az nincs. Nem kísérletezős zsákutcákra gondolok, abba még a legnagyobbak is belebuknak olykor, de hogy ennyire biztonsági sportot űzzön valaki, az már elgondolkodtató.

Mint ahogyan Farkas éneklési vágya is az. Az Acoustic kapcsán már elhangzott: nincs az a Tue Madsen, aki a hamisságnak ezt a tartományát képes lenne maradéktalanul lefedni valami hókuszpókusszal, de a torok minősége önmagában még nem lenne gond, a probléma ott merül fel, amikor nem érthető a dallamosság indoka. Az Enemyben például semmi funkcióját nem érzem a szó három hangból álló ismételgetésének – kontrasztnak nagyon kevés, refréndallamnak még kevesebb. Hogy a ló másik oldalát is megkukkantsuk: a zeneileg egyik legjobban odaverő nótát viszont (Private Hell) gyakorlatilag az énekelni akarás csapja agyon, de nagyon.

A szövegek egyszerűsége is a szokásos (nem mintha Max Cavalerának Dosztojevszkij lenne a beceneve), nem is akarnék belekötni. Zotyához mindig közel állt a moralizálás, minden albumon felbukkannak társadalmi morbiditások, itt sem marad el, a nóták kapcsán azonban gondosan megfogalmazott szociológiai problémákat emlegetni enyhe túlzás lenne. A Kill It vagy az Unscarred nagyon is valós dolgokat feszeget, más kérdés, hogy mennyire állja meg ez a helyét a „Fuck Yourself, You Motherfucking Loser" szintjén. (Ha már az Unscarred szóba jött: erre forgattak videót, amelynek a végére erősnek szánt tanmondatok lettek jól odaillesztve, hogy az olyan alulképzett is, mint én, értse, mit szeretettek volna mondani az alkotók, mi a mélyebb értelme a számnak és a videónak. Köszönöm, már értem. Nem a mondatok tartalmával van problémám, hanem azzal, hogy kiírták. Szájbarágó, ujjat felemelő, nullpedagógiás érzékkel, amelynek segítségével végre megvilágosodunk, s elmerenghetünk, hogy mit is akart a költő ezzel a fákkjorszelfes dologgal nekünk üzenni. Ez így sajnálatosan egyszerű, a szónak az „igazándiból" egyszerű értelmében.) És akkor még meg sem említettem a Fuck Your God című himnuszt, amelynek már a címe hallatán is sírva fakad az ember a meghatottságtól és attól, hogy 2012-ben egyáltalán még rá lehet bukkanni ilyen gyöngyszemekre.

Titkon reménykedtem, hogy a The Acoustic valamiféle határjelzés lesz a zenekarnál, de a Black Flag rendkívül gyorsan rácáfolt erre. Ha ez lenne az első Ektomorf lemez, valószínűleg sokan megtapsolnák (némi óvatos sepulturázás kíséretében). Így azonban marad minden a régiben. Szépen dörgő, dühös album, a megszokott agresszióval, valós és műfelháborodással, néhány jól elcsípett témával, zsibbasztó monotonitással. Mindazonáltal igény, az van rá, s amíg igény van rá, létjogosultsága megkérdőjelezhetetlen. Így kell elfogadni, így lehet (vagy nem lehet) szeretni. Éppen ezért, Drága Feleim, visszautalva a kiindulópontra: ha már egyetlen rövid hurkába tömörítjük véleményünket, legalább próbáljunk meg valami színes dolgot is felfedezni benne. Nem biztos, hogy sikerül, de egy próbát megér. A feketének is van ezerféle árnyalata.

Elméletileg.