Van úgy, hogy valami pontosan az, mint aminek látszik. Na, ez a romlott montreali trió aztán tényleg az. A Dopethrone ugye az Electric Wizard zseniális harmadik lemezének címe, de tegyük fel, hogy ezt valami furcsa véletlen folytán nem tudod - akkor is, milyen zenére asszociálsz? Nyilván valami szutykos, Sabbath-alapú riffekkel támadó ördögi muzsikára (direkt nem írtam stonert), haladóknak pedig beugorhat a Sleep Dopesmokere, vagy épp olyan hasonlóan kábult bandanevek, mint a Weedeater, az Acid King, vagy akár a Bongzilla. És igazából mindegyik talált is, mert ez itten éppen az a riff-orientált, leszegett fejű és fennakadt szemű durva muzikális lélek-masszázs, mint amit az említettek mindegyike művel, nyakon öntve egy rikácsolós, már-már black felé kacsintgatóan gégemetszett énekkel. Csak azért, hogy könnyebb legyen megemészteni.

Az egykoron Kanada őslakosai által lakott, majd később nyomtalanul eltűnt misztikus településről elnevezett negyedik Dopethrone lemez épp olyan, mint az első három anyag volt. Mindent ural a riff hatalma, számonként nem is jut belőle egy-kettőnél több, de az elég is, mert azt aztán olyan intenzitással gyömöszölik befelé a hallójáratainkba, a végtelenségig sulykolva, hogy levegőt sem kapunk tőle. Ugyanolyan lemez ez is tehát, mint az előzőek, csak épp jobb. Akkora okádék „slágert" ugyanis, mint a Scum Fuck Blues (micsoda cím már ez is!), még sosem vettek lemezre, a „Smoke, Drink, Die!" strófa pedig elég konkrétan ragadja meg a banda ars poeticáját. De akár mondhatnám hasonlóan cizellált mondanivalóval bíró személyes kedvencemet, a Dry Hittert is, az a Vincent Houde énekes/gitáros által kiugróan jól eltalált gitártéma játszi könnyedséggel görgeti előre az egész tételt, miközben a minden dalban felbukkanó narráció épp arról értekezik, hogy minek is dolgozni, mikor anélkül is mindene megvan, ami csak kell: motorok, nők, pia, drogok. És amilyen lekoszhadt fazonokról beszélünk, akár még el is hiszem nekik a dolgot. De ha már itt járunk, a doomos Bullets is imádni valóan kénköves bűzt áraszt magából!

Hogy teljesen egyértelmű legyen a móka, a számcímekben sem rejtegetik a lényeget: Sludgekicker, Vagabong, leginkább pedig a záró, finom felvezetésből majd' szétrobbanó Riff Dealer, ami után már tényleg nem lehetne fokozni a dolgot. Hét dal alig negyven percben, egyértelműen és direkten, mint egy tökön rúgás, de legalább annyira hatásosan is. Ha hozzám hasonlóan te is úgy gondolod, hogy az Electric Wizard a legutóbbi lemezein kissé már túlzottan dagályossá és öncélúvá vált, nyugodtan tegyél egy próbát a Dopethrone-nal. Lehet, hogy semmi eredeti nem szorult beléjük, de akkor is jó nagyot ütnek!