Mi is elég alaposan dokumentáltuk az utóbbi években a System Of A Down körüli huzavonát, amely 2018-ra a jelek szerint nyugvópontra jutott: nem lesz új album, mert Serj Tankian és a csapat másik három tagja nem képes egyetérteni abban, milyen feltételek mellett kellene elkészíteni, meg abban sem, hogy milyen legyen. Bizonyára az ebbéli remények feladásának köszönhető, hogy Daron Malakian végre piacra dobta a második, teljesen egyedül megírt és felvett Scars On Broadway-anyagot, amely egyébként már nagyjából hat éve elkészült. Ha hihetünk a gitárosnak, hamarosan újabb mű is követi majd a sorban a Dictatort, vagyis Daron innentől fogva tényleg nem vár tovább Serj-re, és a saját ügyeire koncentrál majd.

Mindig díjazom, ha valaki kimozdul a nyugvópontról, és végre nekikezd valaminek, de ez a lemez igazság szerint ezzel együtt sem lett nagy durranás. Éppúgy, ahogy az első Scars On Broadway sem volt az, meg ahogy Tankian szólóalbumai sem azok. Nem tehetek róla, nekem végig az motoszkál az agyamban a Dictator hallgatása közben, hogy igen, ez a dal tök jó lenne, ha a System fejezte volna be, az a másik viszont biztosan nem kerülhetett volna fel egy majdani zenekari albumra, ez a harmadik meg részleteiben egész okés, ki lehetett volna hozni belőle valamit. Talán... Szóval kábé ugyanabban a kategóriában focizik nálam a cucc, mint mondjuk annak idején az Elect The Dead, bár annál azért egy hangyányival szerencsére talán erősebbek a számok. De semmiképpen sem kategóriákkal.

Mivel mindig is Daron volt a System zenei arculatának elsőszámú felelőse, az anyag természetesen végig nagyon erős SOAD-áthallásokat mutat. Összességében olyan érzést kelt a dalok többsége, mintha Malakian egy majdani új zenekari lemezhez demózta volna fel a vázlatait, hogy aztán közösen véglegesítsék, felbikázzák ezeket. Szó se róla, végső soron hallgatható a cucc, és ahogy írtam, akadnak is nóták, amiket több-kevesebb utómunkával simán el tudtam volna képzelni a Systemnél is. Elsőként mindenképpen a fajsúlyos, dallamosan sötét Guns Are Loaded ugrik ki, ahol Tankiannel a mikrofonnál tényleg akár katartikus is lehetne a végeredmény. Így is tetszetős, de azért a libabőr elmarad. A jellegzetesen izgága riffeléssel, érdekes, keleties szólóbetéttel ellátott Angry Guru, a fogósabb címadó, a valahol idegtépő, mégis működőképes Fuck And Kill vagy a szomorkás gitárhangokkal teli, atmoszférikus Talkin Shit szintén teljesen rendben vannak.

Megint más tételek a SOAD egy rockosabb, nem különösebben érdekfeszítő változatát mutatják mindenféle különösebb invenció nélkül, mint például a nyitó Lives, a pattogós We Won't Obey vagy a Sickening Wars. Meg lehet hallgatni őket, de simán megvan nélkülük az ember... Aztán akadnak dalok, amelyek simán csak befejezetlen benyomást keltenek, mint például a new wave-es áthallásokkal játszadozó Never Forget. A görög Stamatis Kokotastól feldolgozott, instru Gie Mou „My Son" éppúgy lehetne szolid esztrád, mint valami sokadrangú olasz western főtémája, elfér, de tök felesleges, jól is jön utána a Skinny Puppy Assimilate-jének energikusabb feldolgozása a műsor legvégére. Daron hangját és dallamvilágát ismerjük, nem nyomja rosszul, de sajnos Serj sokkal erőteljesebb, komolyabb kifejezőkészséggel rendelkező énekes. Ezzel nincs nagyon mit kezdeni, így aztán Malakian sokszor sima harmadfénymásolatnak tűnik ezekkel a jellegzetes keleties dallamokkal. A lemez hangzása szintén lehetne ennél zúzósabb. A védjegyszerű gitársound persze a helyén van, de egy fokkal mindenképpen udvariasabb a kelleténél. Mint ahogy maga a lemez is olyan, hogy el lehet hallgatni, csak aztán vállat von rá az ember.

Nyilván lehet ezt úgy is nézni, hogy ugyan mit is csinálna a jó Daron, ha már egyszer Tankiannel nem lehet zöld ágra vergődni? Üljön otthon, és felejtse el a gitárt? Ugyan már... Szóval nem szeretném elvitatni a projekt létjogosultságát, de elég nyilvánvaló: ez a négy ember együtt, és csakis együtt volt képes korszakos teljesítményre, külön-külön egyikük munkássága sem megkerülhetetlen.