A tizennegyedik lemezen viszonylag kevés zenekar képes újat mutatni. Dani Filth még az illúzióját is el akarta kerülni annak, hogy a Cradle Of Filth esetében valami ilyesmi lenne a cél, hiszen már a felvezető nyilatkozatokban is a banda két legnagyobb árnyékot vető klasszikusát emlegette. A The Screaming Of The Valkyries ettől még persze nem lett sem Dusk And Her Embrace, sem Midian, bár egészséges mértékben azért kelt némi nosztalgiát. De ez az ilyen korú bandáknál már-már óhatatlan és nem is kell hozzá túl sok, maximum néhány régi időket felelevenítő fűszer.

Két új igazolás történt a Cradle soraiban a legutóbbi sorlemez, az Existence Is Futile óta. Nézőpont kérdése, összességében mekkora jelentősége van náluk az ilyesminek, hiszen a show alapvetően egyszemélyes, teljesen ugyanakkor nem írnám le ennyivel a dolgot. A billentyűk mögé került Zoe Marie Federoffnak köszönhetően a női énektémákat például lényegesen jelentősebb súlyúnak, karakteresebbnek érzem most, mint az utóbbi jó néhány albumon. Hangulati szempontból már csak emiatt is több refrén, színesítés, miegyéb mutat egyértelműen az említett klasszikus éra felé. A másik friss arc a Richard Shaw helyére érkezett Donny Burbage gitáros, az ő érkezése ugyanakkor nem borított az összképen, gitárfronton inkább csak az elmúlt évtizedben megindult tendenciák erősödtek tovább.

Miről is beszélek? Nagyjából arról, hogy a Cradle-nél sokáig – és most tényleg évtizedes szinten mérhető dologról beszélek – nem elsősorban a riffelés meg a gitármunka ugrott ki elsőként a zenéből. Teljesen rendben volt persze az is, de az utóbbi pár lemezen, nagyjából Marek „Ashok" Šmerda több mint tíz éve történt érkezése óta érezhetően rágyúrtak erre az oldalra. Ezek a tendenciák ezúttal is folytatódtak és a fix kollaboránsnak tekinthető Scott Atkins producer szépen rá is gyúrt a hangzásnál a kiemelésükre. Ennek köszönhetően kifejezetten harapósan, erőteljesen, gitárgazdagon dörren meg a zene, ami, valljuk be, nem mindig volt jellemző rájuk ebben a formában. Bár a filmzeneszerű, ezernyi rétegből összekötegelt, grandiózus Cradle-soundnak is megvoltak/megvannak a maga szépségei – természetesen nem is tűnt el nyomtalanul –, nekem nincs ellenemre ez a direktebb, riffcentrikusabb megközelítés. Főleg, hogy mindehhez ismét kifejezetten óriási szólók is társulnak.

Ami a dalokat illeti, a Cradle sosem ment a szomszédba néhány fogós megoldásért, az atmoszférateremtéshez meg aztán főleg értenek. Most sincs ez másképp, bár nem tagadom, ennyi év és ilyen terebélyes diszkográfia mellett nekem ma már kicsit nehezen menne sorrendbe állítani a lemezeiket. Az első bő évtized nyilván elég rendesen a fejemben van, de a későbbiek között azért akad, ami igencsak összefolyik. A viszonyítgatást így most megspórolnám, és csak annyit írok: a The Screaming Of The Valkyries ennyi ismerkedés után abszolút a banda könnyebben átfogható, lényegre törőbb munkáinak sorát erősíti, és sikerült alapvetően karakteres, izmos dalokkal megpakolniuk. Mindjárt a vaskos thrash/groove-riffeléssel robbanó To Live Deliciously nyitás kiemelkedő, de ugyanígy megemlíthetem a banda mércéjével megadallamos Non Omnis Moriart (itt már szinte maga Dani is énekel, nem csak Zoe), a roppant ütős, siratószerű kezdő gitártémára kanyarított, majd szövevényes eposszá fejlődő You Are My Nautilust vagy az ízig-vérig klasszikus Cradle-jegyeket csillogtató Malignant Perfectiont is. Egyértelmű kedvencem azonban a White Hellebore hedonisztikus-romantikus-viktoriánus metálja. Ez a blastbeatet, fagyosan orkánszerű riffelést, ugyanakkor remek tiszta dallamokat is rejtő nóta például simán ott van az utóbbi tizenöt-húsz év legerősebb Cradle-dalai között.

Ha az elmúlt harminc évben nem sikerült megszeretned Danit és bandáját, nyilván nem most fogsz rájuk kattanni. Aki bírja őket, annak viszont szerintem aligha lehet panasza erre az albumra. Sőt, fogóssága, a csapat mércéjéhez képesti sallangmentessége miatt akár ismerkedésnek is simán ajánlható a The Screaming Of The Valkyries. Az különösebben most sem érdekel, hogy black-e vagy sem, metálnak viszont mindenféle plusz jelző nélkül is kiváló.

A Cradle Of Filth június 10-én Budapesten, a Barba Negrában koncertezik. Részletek itt.