Attól valahogy nem féltem, hogy a Coroner visszatérése gyenge lesz. Tommy Vetterliék már pályafutásuk első pillanataiban is magas minőséget produkáltak, ráadásul esetükben egyértelműen és élesen kirajzolódik az a minden esetben felfelé tartó fejlődési ív, amit az évek során lemezeikkel bejártak. A kezdő, még egyértelműen techno-thrash alapú R.I.P.-től a már kifejezetten intelligens, végtelenül rétegzett Grinig mindig öles léptekkel haladtak előre a csakis saját maguk által kijelölt és másoknak kitaposott ösvényen, egészen 1996-os feloszlásukig. És ugyan a zenekar ismét aktív 2010 óta, a lemezkészítést nem kapkodták el: a Dissonance Theory egészen pontosan harminckét (!!!) évvel követi a sorban a legutolsó, 1993-ban megjelent Grint.

Mivel a Coroner a hőskorban sem tekintgetett visszafelé, így talán semmi meglepő nincs abban, hogy az új cucc sem egy retro anyag (egyedül a borító jobb oldalán végigfutó fekete csík utal a régi időkre), hanem a Grin egyenes következménye, három évtizeddel későbbről. A Dissonance Theory annak az irányvonalnak a folytatása, amit a zenekar két, feloszlás előtti utolsó nagylemeze képviselt, viszont minden ízében mai, korszerű és természetesen roppant izgalmas formában. A zene alapja, a kiindulópont továbbra is a thrash metal, és ha valamilyen műfaji matricát mindenképpen muszáj rányalni a Coronerre, talán még mindig ezt választanám, de a klasszikus dalszerkezeteket maga mögött hagyó muzsika százszor színesebb, összetettebb annál, hogy csupán egyetlen billogot lehessen rásütni. A Dissonance Theory műfajokon átnyúló anyag, amely úgy őrizte meg a zenekar stílusjegyeit, hogy csavart egyet azokon és még szélesebbre tágítják vele saját horizontjukat.

Az Oxymoron intrója után érkező Consequence finoman indusztriális, illetve dzsesszes hatásainak és effektezett énekkel operáló refrénjének hallatán kapásból leesett az állam, hogy azt csak a bő háromnegyedórás korong végén találjam meg, valahol a padlón. A végtelenül nyugtalanító Sacrificial Lamb például úgy hozza a coroneres hangulatot és riffelést, hogy van refrénjében egy nagy adag Gojira is (kérdés, hogy ki hatott kire, ugyebár), a középrészben pedig Vetterli kreatorös múltja is visszaköszön a szóló előtti riff erejéig. A Coroner 1996-os feloszlása után a gitáros 2001-ig Mille Petrozza zsoldjában állt, a Dissonance Theory egyes megoldásait hallva pedig napnál is világosabb, hogy ennek a rövidke korszaknak mai napig tartó hatása van a teutonoknál. És akkor még nem beszéltünk a roppant melodikus, szinte dúdolható szólóról, amit ebben a dalban elereszt. A Sacrificial Lamb eklatáns példája annak, ami miatt a Coroner muzsikája sokadszorra hallgatva is lenyűgöz: különböző stílusokat, érzéseket és hangulatokat szőnek ugyanis szerzeményeikbe, ezek mégis szerves, koherens egészet alkotnak.

Az egyenesebb vonalú thrashriffelésből hamar továbbfejlődik a Crisium Bound is, amit a fő gitártémák mellett előbukkanó különböző hangulaterősítő, díszítő zenei megoldások tesznek végtelenül izgalmassá. A dal szövegét is több szinten lehet értelmezni (ez mindig is jellemző volt rájuk), de ha a legnyilvánvalóbb jelentéstartalmat veszed alapul, ahhoz abszolút passzol az űr metsző hidegét árasztó zene. A klipesített Symmetry megint csak hozza a kreatorös riffelést. Nem csoda, hogy a Renewal (hopp, újabb aprócska visszautalás...) mellett épp ezt választották felvezetőnek, hiszen amellett, hogy talán a legkevésbé összetett és így leggyorsabban ható dal a lemezen, mindösszesen négy perc, Vetterli szólója pedig gyönyörű benne. A refrén aztán annak ellenére azonnal fülbe ül, hogy tök egyszerű az egész, Ron „Royce″ Broder éneklése meg a mai napig megmaradt a Tom G. Warrior-féle kántálásnál. Ne feledjük, hogy a Coroner anno a Celtic Frost roadjaiból verbuválódott, és a klasszikus felállás kétharmada most is itt van. A bandában Tommy T. Baron művésznéven futó Vetterli és a basszusgitáros/énekes mellett Diego Rapacchietti dobos az újonc, de ő is csak lemezen, hiszen élőben 2014 óta nyomja a Coronerrel, és sokszínű játékával simán pótolja az eredeti ütőst, Marquis Markyt. Az sem okoz gondot neki, amikor a Transparent Eye középrészében vagy a záró, lényegében instrumentális Prolongingban belekóstolnak kicsit a '70-es évek klasszikus progresszív rockjába is.

Simán végig lehetne elemezgetni a teljes lemezt, de egyrészt nem feltétlenül akarok lelőni minden poént, másrészt meg eleve lehetetlen írásban igazán jól visszaadni, mennyi mindent nyújthat ez az album a figyelmes hallgatóknak. Könnyen el tudom képzelni, hogy másvalaki teljesen mást érez és hall bele az egyes dalokba, én ugyanis még sokadik hallgatás után is rácsodálkozom egy-egy frissen szembetűnő részre. És ez az összetettség, izgalmasság az, ami a Coronert a mai napig kiemeli a mezőnyből. Meg az ellentmondást nem tűrő minőség.

A Dissonance Theory számomra megkérdőjelezhetetlenül az év lemeze, és természetesen hatalmas nagy tízes.