0-9 A B C D E F G H I J K L M N O P Q R S T U V W X Y
Z

A G3 rockgitár-triumvirátus oszlopos tagja 2005-ben végre újra saját stúdióalbummal jelentkezett. Ideje volt már, hisz a legutóbbi ilyen kiadvány az 1999-es Ultra Zone volt. Utána jött a turnéállomások által ihletett, beállások alatt írt és bulikon felvett dalokat tartalmazó dupla koncertlemez, ami élő hangzásával és spontaneitásával lopta magát a szívembe. Aztán válogatás válogatás hátán, koncert- dvd-, ritkasággyűjtemények, szóval sejthető volt, hogy nagyobb lélegzetvételű dolog készül.

Mi az ördögöt kezdjek ezzel a lemezzel? Igényessége előtt fejet kell, hogy hajtsak, ugyanakkor hónapok óta tili-tologatom a lemezt, képtelen voltam rávenni magam, hogy írjak róla. Bármennyire is igényes, jól összerakott meg minden, hallgatására nehezen veszem rá magam.

Arra, hogy Amerikában is létezik az underground metal mozgalom, talán az egyik legjobb példa a Steel Prophet. Nagy szerencse és jó támogatás után a Book Of The Dead már a 3. lemezük, mely elődei elég gyors iramban kerültek a boltok polcaira. Szerencsére a gyors munka nem ment a minőség rovására, így a 2001-es album mindenképpen a legjobb lett eddig a sorban.

Ebben a frissítésben csupa nagy öreg jut nekem. Kezdek is ráncosodni erősen, a hamut meg mamunak írom hamarosan, ha ez így folytatódik. Na de félre a répát, Steve Morse ugyanis, amellett, hogy tényleg a zenei szakma egyik nagy öregje, nagyon is élő figura.

Az amerikai underground legenda Steel Prophet is egy olyan zenekar, ami soha nem bírt közel kerülni hozzám. Annak idején, amikor a Nuclear Blasthoz kerültek, eleve távol tartottam magam tőlük, már csak a nevük miatt is, mert akkor már olyan tömegtermelés volt a heavy metal zenekarokból, hogy az valami fertelem.

Hogy Steve Lukather egy zseni, azt alighanem még annak sem kell különösebben bizonygatni, akit egyébként a jeges víz ver ki a Toto-féle klasszikus AOR zenéktől: a gitáros eddigi három évtizedes pályafutása során legalább ezer különböző albumon játszott session-muzsikusként, és önálló produkcióival, projectjeivel számtalanszor tanúbizonyságot tett kivételes sokoldalúságáról.

Tudom, prófétáék már korántsem zöldfülűek a szakmában, hisz a kilencvenes évek derekán kezdték terjeszteni jóslataikat, én azonban eddig csupán futtában érintkeztem velük - és aligha lesz ez másként a jövőben is. Az alapvető kérdésem imigyen fest: ez valami vicc? Hogyan szólhat egy album ennyire pocsékul, vacakul, bedobozoltan, torzan?

Steve bácsi. Nos, igen. Mármint Yes. Onnan lehet őt ismerni. Viszont most egy instrumentális albummal lepett meg minket, ahol kellemes prog rock szól szinte takkra pontosan egy órán keresztül. Nem kell ide se Anderson hangja, se más, igényes zenélés folyik, mégpedig vegyes zenésztársak kíséretével.

A Steel Panther különböző nevek alatt évek óta nagy attrakciónak számít a Sunset Strip klubjaiban: hangos, látványos koncerteket csinálnak, ahol a '80-as évek klasszikus glam/sleaze slágerei mellett egy sor saját stílusparódia-jellegű dal is előkerül.

Szeretem a régi prog bandákat (Yes, ELP, Gentle Giant, Jethro Tull stb.), de pont a korai Genesis maradt ki a szórásból, talán a banda későbbi korszakának kommerszebb zenéje miatt, amely jobban a nagyközönség szeme előtt volt/van és amely nekem egyáltalán nem tetszik.

Az efféle ajánlásokat nagyon csípem: "Az új album semmiféle hasonlóságot nem mutat a régiekkel, ez a zenekar létező legjobb lemeze, amely valaha is napvilágot látott, sötöbö..." Vicces, hm? Az infóból, mely rendelkezésemre áll, nagyjából az derül ki, hogy a banda megalakulása, valamint a három korábbi album felvétele során hozzávetőleg kétszáz tagcsere zajlott le.

Na, ez az a lemez, amelynek hozzám kerülése még viccnek is rossz! Már a borító is gyanús volt, itt ugyanis a jó Steve egy akusztikus gitárral és egy magára erősített szájharmonikával látható éppen átszellemült éneklés közben. Sebaj, gondoltam, biztos valami jó kis blues muzsikát nyom, a háttérben pedig ott nyomja egy tökös zenekar is. De nem, ez tipikusan amerikai, country beütésű polbeat 60 percben, amivel a szerk. engem kívánt alaposan megszívatni.

No, felköthetem az összes rajtam lévő jégeralsót és klottgatyát, mert olyan véleményt kell kreálnom, amit utána aránylag gyorsan és könnyedén le tudok majd fordítani e svéd banda frontemberének, Ronny Hemlinnek, aki árgus szemmel figyeli minden szavamat. (Már az első mondatot sem lehet épeszű módon lefordítani, szóval jó eséllyel indítok...)

Tíz percig küzdöttem, hogy kivarázsoljam a promótasakból a cédét - sikerült alulméretezni kissé a tokot - e rövid birkózás után mertem remélni, hogy tetszeni fog a zene, és jó ideig nem kell visszaraknom a szadista tasakba a kis ezüst korongot. Nem kellett. De azért keresek neki valami más borítást, ne karcoljam meg véletlenül sem, mert a karcokra allergiás vagyok.

A Static-X számomra eddig olyan "felemás" zenekar volt. Az első lemezüket kedveltem - szórakoztató kategória -, a második szélsebesen elment mellettem. A vokalista hajszerkezetén jót mosolyogtam anno, azt gondoltam, majd csak kinövi, de nem.

Igazi sufni-tuning módszerrel készült a Stereochrist második lemeze, melyet hat nap alatt vettek fel a próbatermükben (a borító meg másfél nap munka volt, hehe, amúgy egy gargoyle, azaz egy vízköpő van a borítón, ha valakit érdekel és élőben is meg szeretné tekinteni, látogasson el a Pena Kastélyba, Sintra városba, ami Portugáliában található).

Kezd igazán jól futni a Static-X szekere, amit mi sem példáz jobban, hogy a nemrég megjelent stúdiólemez után most válogatáslemezt dobott a piacra a kiadó. Mondjuk a fene tudja, hogy ez kinek az ötlete volt eredetileg, a zenekaré, vagy a marketingeseké (felteszem, ez utóbbiaké inkább), de kivételesen ezt most jól tették, hogy kiadták.

Bombabiztosan, kétszer is megkaptuk a Step On It promoanyagát, amelyben matricán keresztül kitűzőig volt mindenféle zenekarral kapcsolatos dolog. Köszönjük. Fura egy zenekar ez. A biográfiájuk szerint 2004-ben alakultak és máris albumot adtak ki saját erőből.

Maradt nagyjából azon az irányvonalon a Static-X, amelyen elindultak a Shadow Zone-nal, tehát némi dallamosságot is belecsempésztek az ütős, feszes riffek, groove-ok mellé a Start A War-on is. Érdekes módon hangzásban talán most metalosabbak, mint bármikor, azt a végtelenül precíz betonozást, amit az első lemezen műveltek, mára elhagyták, kicsit lazultak zeneileg.

A Step On It az a fajta zenekar, akik ha szar zenét csinálnának, akkor sem lehetne rájuk haragudni. Tiszteletre méltó hozzáállásuk és az, hogy semmi mással nem törődnek a muzsikán kívül, magasan felemeli őket a hazai elitbe. Lehet, hogy az én fejemben élő elit másból áll, mint a folyamatosan kántált zenekarok csoportjából, de ezek értékrendbeli, nem feltétlenül minőségbeli különbségek. Nézzük a lemezt.

A Static X hullámzó teljesítménye most talán felfelé ível, a 2005-ös lemezük nem váltotta ki feltétlenül a lelkesedésemet, bekerültek a futottak még dobozba. Reméltem, kiköszörülik a csorbát az új koronggal. Az első néhány másodpercben azt hittem, rossz cd-t kaptam, egy az egyben System Of A Down-os kattanás indítja a lemezt, majd nem kevésbé őrülten, de már a saját világukban folytatják a nótát.

A finn Steep szokványos thrash/metalcore-szerűségben utazik, amitől majd minden rockzenét kedvelő haja szála az égnek mered, de hát ez van, a forrás úgy látszik, kiapadhatatlan.

Rég elmúltak már azok az idők, amikor igazán izgalmas volt egy kütyükkel erőteljesen dúsított groove-os parasztmetal banda, így korántsem jelent akkora izgalmat manapság egy új Static-X lemez megjelenése, mint a kilencvenes évek második felében. Főleg, ha sosem értek a debütáló Wisconsin Death Trip közelébe a későbbi albumokkal.

Először meg voltam győződve, hogy a Steel Prophet egy nemrég alakult, metal sikerekre áhítozó friss formáció, de kis tájékozódás után szembesülnöm kellett 1983-as megalakulásukkal.

A számomra eddig nem túl ismert angol banda anno 1985-ben alakult a Michael Schenker mellől távozó Gary Barden énekes vezetésével. 1987-ben kiadtak egy lemezt, majd elmentek a Blue Öyster Cult társaságában játszani mindenfelé. Egy kis ideig még a Motörheadból pattanó Brian Robertson is gitározott a bandában, de ez még nem mentette meg a társulatot attól, hogy fel ne oszoljon a nyolcvanasok végén.

Nem mondhatnám, hogy annyira vártam volna az idei Steel Prophet lemezt, mint a Messiást, miután előző albumuk, a Dark Hallucinations nem tűnt számomra sokkal többnek a jellegzetes nyolcvanas évekbeli euro-metal témák szakszerű újrahasznosításánál. Egy kb. tizenöt éve létező csapattól ennél többet várhatna el az ember, gondoltam.

Jó fél évvel ezelőtt látott napvilágot a Stardrive bemutatkozó anyaga, a Rust. A karcagi trió akkoriban szinte a semmiből jelentkezett bemutatkozó anyagával, melyről hosszú ideig csak a nyitó Burning Wheels-t ismertem. Emlékszem, mikor először hallottam a nótát, rögtön megfogott ez az egyszerű, fogós, végtelenül pozitív, jobb híján stonerként aposztrofálható muzsika.