CD kritika

Phil Anselmót nyilván senkinek sem kell bemutatni. Bill Moseley azonban elsőre nekem sem ugrott be, amikor először megláttam a híreket erről a projektről, de később azért sikerült arcról beazonosítani. Emberünk alapvetően színész, és olyan kultikus horrorfilmek színvonalát emelte jelenlétével, mint a Texasi láncfűrészes mészárlás második része, A massza, vagy időben közelebbről a Rob Zombie-féle Halloween-remake. Emellett írogat, zenélget, most pedig valahogy a köztudottan horrormániákus Anselmo oldalán kötött ki, és összehozták ezt az EP-t, méghozzá a fáma szerint mindössze három napnyi jammeléssel, és a jövőben valamikor teljes nagylemezt is terveznek közösen.

Persze lehet Moseley akármilyen rokonszenves figura, Shock!-szempontból Phil neve jelenti itt a vonzerőt, viszont ha valami újabb projektre számítanál, amit a Pantera ex-frontembere dominál, csalódni fogsz. Anselmo ezen a minialbumon bizonyos – többnyire nem túl hangsúlyos – háttérvokálokat leszámítva inkább indirekt formában van jelen, hiszen egyfelől részt vett a dalok megírásában, másrészt pedig bejáratott cimborái, Kevin Bond gitáros, Squizzy Squires basszer/gitáros és José Gonzalez dobos nyomták fel az anyagot. Maga a zene pedig valami furcsa, mocskos ötvözet ősrockból, jellegzetes déli muzsikákból, nyakon öntve a VHS-korszak horrorjait idéző színpadiassággal, legalább annyira szöveg-, mint zenecentrikusan. Viszont az EP öt igazi trackje ezzel együtt is mind más arcot mutat (a félperces Widder Woman átvezetést inkább ne tekintsük önálló dalnak).

Nem kerülgetem a forró kását, a háromnapos érlelési periódus minden szempontból érződik, és innentől kezdve az ember hangulatán, illetve jóindulatán múlik, hogy spontánnak vagy befejezetlennek bélyegzi a kiadványt. Moseley kántáló fahangja inkább az utóbbi irányba hat, gajdolása elég illúzióromboló is a Dirty Eye című sabbathos-ősrockos nyitásban. Phillel a mikrofonnál sokkal jobban működhetne ez a téma, de elfogadtam, hogy ez a projekt nem erről szól. A Corpus Crispy bizarrul gördülő, pszichedelikus horror-blues-country-valamije akkor már meggyőzőbb, a Tonight's The Night We Die visszafogott, mégis feszült hangulatossága pedig még inkább, bár kiemelkedőnek ezeket sem nevezném. A Catastrophic doomos, szétmázolt riffekkel, disszonáns, hamisan, fájdalmasan síró gitárdíszítésekkel operál, a Bad Donut pedig gyakorlatilag egy dzsunga garázsriffekre rádumált spoken word monológ Billtől. Utóbbiakban nagyon benne van az Anselmo önálló megmozdulásait jellemző kaotikus, anarchikus, tüskés-szennyes vonulat, de zeneileg és atmoszférájukat tekintve egyaránt mentesek mindenféle érdekességtől.

Érteni vélem, miért tolta magát előtérbe Anselmo ebben a projektben, hiszen egyedül Bill Moseley neve alatt a kutya sem hallgatná meg az EP-t, viszont kétélű fegyvernek tartom ezt a húzást. Ez a minialbum ugyanis, akárhogy is nézzük, sajnos maga a megtestesült középszer, és legfeljebb koptatni képes az énekes személyes legendáriumát, érdemit hozzáadni bizonyosan nem. Másrészről pedig: miközben Phil pár éve még azt mondta nekünk, hogy bőven elvan a Downnal meg a The Illegalsszal, most már ha jól számolom, ezzel együtt négy további formációban érdekelt (hiszen ott van még a Superjoint, a Scour és a Metraton Nganga), ez pedig mindenképpen aránytalanul soknak tűnik, főleg, hogy itt-ott személyi átfedések is akadnak. Nem lenne jó végignézni, ahogy ő is rálép a maxcavalerai útra...