Számomra valamiért sosem tűntek természetesnek, mi több, kifejezetten gyanúsak a sok évtizednyi szakmai ténykedés után hirtelen feltámadó szólóelőadói ambíciók, különösen olyan muzsikusoktól, akik egyébként az anyazenekarban is főszereplőnek számítanak. Tipikusan ilyen a nemrégiben ismét új lemezzel előrukkoló (de hogy minek...), Steve Harris-féle British Lion, avagy a ZZ Topban sok-sok éve kényelmesen haknizgató, majd egyszer csak függetlenedni vágyó Billy Gibbons szólóprojekt kísérletei, a sort pedig most a Saxon ikonikus frontembere, Biff Byford folytatja. Egyszerűen tényleg minden igyekezetem dacára sem tudom értelmezni, hogy a legendás zenekarban egyébként mindmáig orbitális munkatempót diktáló énekes miért épp 69 éves korában érezte elérkezettnek az időt az öndefiniálásra. Meg hát én naiv ezidáig úgy gondoltam, hogy mindezt már x éve folyamatosan megteszi a Saxon albumokon...

Sajnos a bennem felmerülő rengeteg kérdés immár a teljes lemezanyag ismeretben is megválaszolatlan marad. Noha a kivitelezést tekintve hozza az anyag a Bifftől megszokott profizmust, valahogy mégsem sikerül rájönnöm a játékidő végéhez érve, hogy pontosan milyen funkciót is kíván betölteni az életműben a School Of Hard Knocks. A dalok egy része (így például a Pedal To The Metal vagy a Hearts Of Steel) simán elhangozhatna egy Saxon-bulin is anélkül, hogy a hardcore rajongókat leszámítva bárkinek is feltűnne a turpisság, míg a lemez másik és egyben atipikusabb felében gyakran nem érzem azt a pluszt, amely publikálásért kiáltana. Ebben a formában pedig sajnos leginkább csak a főhős iránti tiszteletemből fakadóan voltam képes többedik alkalommal is végigmenni a tracklistán. Amilyen biztató startot veszünk a Welcome To The Show, majd a címadó könnyed slágerességével, annyira okafogyottnak tűnik nagyjából minden, ami utána következik.

Persze mint ahogy fent már utaltam rá, hallgathatatlan fércmunkáról, illetve amatőr gyerekbetegségekről szó sincs, sőt, hangszeresen egyáltalán nem marad alul az összkép a főprojekt munkáihoz képest, köszönhetően többek közt a manapság leginkább Opeth-gitárosként ismert Fredrik Åkesson közreműködésének, vendégként pedig még egy saxonos harcostárs, Nibbs Carter basszusgitáros is feltűnik. Illetve Biff is korát meghazudtoló módon jó erőben van vokálisan, és továbbra is gond nélkül hozza a harminc-negyven évvel ezelőtti magasságokat azon a milliók közül felismerhető orgánumon. Épp ezért alapvetően a metal-idegen megmozdulásokra is nyitott volnék tőle, sajnos azonban a dramaturgia érzésem szerint valahol pont ezekben a momentumokban hullik darabokra. Míg az annak idején Simon & Garfunkel által áthangszerelt tradicionális angol ballada, a Scarborough Fair újraértelmezésében szimplán csak nincs elegendő spiritusz, addig a Me And You számomra mindenféle mércével is az egyik legsekélyesebb produktum, amelyhez az énekes valaha a nevét adta. Na nem azért, mert populáris hangvételű, hanem mert borzasztóan triviális és gagyi, a végén hallható indokolatlan szaxiszóló pedig csak tovább fokozza a helyzetet... Hiába, a popzeneszerzés is egy külön szakma, és tán nem is véletlen, hogy emberünk sosem ebből kereste a kenyerét.

Biff szólólemeze nálam összességében két szék között a pad alá esett. Míg a Saxon 2.0-jellegű daloknak nem igazán látom értelmét, addig az énekes egyéb zenei preferenciáit tükröző szerzemények sajnos túl laposak ahhoz, hogy szeretni tudjam őket. A végeredmény tehát egy szakmailag korrekt, ámde vajmi kevés maradandó elemet tartalmazó munka.