Érdekes felfogás dívik mostanság a zenei világban. Az olyan csapatokat, amelyek egyre jobban beleszürkülnek az évek óta tartó önismételgetésbe, progresszívnek szokás nevezni, míg a folyamatosan fejlődő, a zenei palettáját gazdagító bandákat szóra se méltatják, csak mert azok nem hajlandóak megismételni azt a bizonyos nagybetűs lemezt. Sokan meghökkennek majd talán, de én az Alter Bridge-et bizony progresszív zenekarnak tartom. Nem vagyok nagy híve a skatulyázásoknak, ezért gyorsan hozzáteszem: számomra a progresszív egy jelző, nem pedig egy stílusmegnevezés. Ha egy csapat képes a zenei fejlődésre (szigorúan zeneszerzési értelemben), és lemezről lemezre tud valami újat mutatni, az nálam haladó, előremutató, fejlődő, azaz progresszív. Nem is szerencsés ezt a kifejezést stílusnévként használni, hiszen nincs olyn csapat, amelyik a kezdetektől fogva végig képes lett volna a zenei megújulásra. Előbb-utóbb minden zenész ujja rátéved a „copy" gombra.

Az Alter Bridge esetében ennek szerencsére még nem jött el az ideje. Egészen a 2004-es One Day Remains óta erősödnek dalszerzés terén, a rohamosan növekvő rajongótábor pedig azt mutatja, hogy az irány a lehető legjobb. Megtartva a bebetonozott hároméves ciklust, most itt a negyedik lemez, aminél leginkább csak az volt a kérdés, hogy tud-e ez a négy amerikai valami újat mutatni, ami miatt érdemes lesz többször is nekiveselkedni a korongnak, ne adj ég, megvenni vagy megrendelni a faházas CD-t. A válasz pedig... most komolyan, mikor okozott csalódást ez a négyesfogat?

Az első meglepetést (legalábbis nekem) a borító okozta: amikor a cím kiderült, valamiféle cizellált erődítményre vagy téglafalra számítottam, már csak azért is, mert ugye Tremonti megint kemény albumot ígért, meg sötétet. Erre megkapjuk azt a tanyasi faházat, ahol az utolsó alföldi pásztor tengeti napjait, méghozzá kábeltévé és internet nélkül. Ez tényleg sötétnek ígérkezik. A single-ként berobbant Addicted To Pain engem azonnal levett a lábamról: agresszív, lendületes riffelés, markáns verze és bivaly refrén; tökéletes étvágygerjesztő. De vajon ilyen a lemez is?

Az egyórás metalkodást bedurrantó Cry Of Achilles címéről hallatlanban a Led Zeppelin tíz és fél perces Achilles Last Stand opusza jutott eszembe, ami nem egy könnyű darab, így kissé félve néztem farkasszemet ezzel a félistennel. Szerencsére a dal, habár hat és fél percével nem tipikus nyitás, egy erős Alter Bridge-szerzemény. Kennedy akusztikus gitáros inrtója után egy pofátlan Opeth-riffel lépnek be Tremontiék, ami köré aztán felépítik a tipikus alterbridge-es daltémáikat, és onnantól már eszünkbe se jutnak Akerfeldték. Myles Kennedyt egyelőre nem fenyegeti a hangkopás, a közép- és magasabb tartományokban is magabiztosan nyargalászik. A csapatra olyannyira jellemző leállás és a Brian Marshall basszusgitáros által megtámogatott Kennedy-énektéma itt is felbukkan, jóleső érzéssel töltve el a rajongót. Az Addicted To Paint egy olyan gyémántkeménységgel indító darab követi, ami a lemez és a zenekar egyik legjobbja is. A Bleed It Dry refrénje talán az eddigi legmarconább a bandától, szokatlan, tördelt hatást ad az egyébként is érdekes szerzeménynek.

Amikor először megláttam a dallistában a Lover címet, majdnem léptettem a lejátszóban. Végül szerencsére nem tettem. Lassú dal, az igaz, Kennedy szinte búgva dalolja sorait, de mégsem ragacsos-szirupos valami, hanem egy amolyan erőteljesebb lírai, igen borús hangulattal. De működik, méghozzá nagyon is, ami nagyban köszönhető annak, hogy Kennedynek nagyon fekszik ez a fajta komorabb zenei világ. Írtam, hogy Tremontiék progresszívek, azaz nem zárkóznak el zenéjük újragondolásától: a The Uninvitedről elég annyit írnom, hogy képzeld el, milyen lenne, ha a Tool és az Alter Bridge egy dal erejéig képes lenne egybeolvadni, valahogy úgy, mint ahogy John Carpenter A Dolog című filmjében tették azt a földönkívüli sejtek az emberiekkel. Hátborzongató, igaz? És egyszerre lenyűgöző is. Durcás riffel operál a Peace Is Broken, a verzében is mintha érezni lehetne valamiféle visszafogott indulatot, de aztán a szépen kibontott refrén egyszerre engedi szabadjára és csitítja el ezt a feszültséget. A dal végén még Tremonti is becsatlakozik Kennedy mellé egy kis danolászásra. Az évek során ez a két fickó olyan erős dalszerző duóvá vált, ami a csapat gerincét jelenti. Nemcsak a szólók terén oszlanak meg feladataik, de a gitártémákat is közösen szerzik. Így a Calm The Fire is egy készülő Kennedy-szólóanyaghoz megírt riffre épül, amit aztán Tremonti Marshallal és Scott Phillips dobossal közösen formált tovább. Szintén kiváló szerzemény, noha a legkevésbé Alter Bridge-ízű az albumon. A Muse neve viszont megkerülhetetlen e darab kapcsán, főként az eleje hajaz a britek dolgaira.

A Fortress Mark Tremontiék eddigi legváltozatosabb lemeze, és egyben a Blackbird mellett a legegységesebb is. A Waters Rising például amolyan lélekemelő líra, ami aztán a refrénnél bedurvul, méghozzá olyan riffeléssel, ami eddig nemigen volt jellemző a bandára. A dalt egyébként Tremonti is énekli, a szövegben pedig ha jól figyelünk, még egy Celtic Frost utalást is elcsíphetünk. Megint egy kis keménykedés jön a Farther Than The Sunnal, ahol a riffelés nevermore-osan gördül tova, a refrén pedig olyan könnyed lazaságot áraszt, ami szöges ellentétben áll a szerzemény marconaságával. Brian Marshall basszusjátéka leginkább ezeknél a vaskosabb részeknél tesz sokat hozzá az összképhez, és itt is úgy röfög, mint ezernyi varacskos disznó.

Agresszív kicsike a Cry A River is. Kennedy pofátlanul nyegle verzében sorolja sérelmeit, a refrén is illik ide, ámbár ez egy olyan tipikus téma, amit Tremontiék kisujjból kiráznak. All Ends Well, mondja az utolsó előtti dal, és valóban szép befejezés is lenne, ha ez zárná az albumot. Mert olyasmi ez a darab, mint az az emelő, aminek a segítségével kicserélhetjük a defektes kerekünket. A záró címadó szintén egy epikusabb dal, amely leginkább a Blackbirdre vagy a Words Darker Than Their Wingsre hasonlít. Hangulatában nem annyira pozitív, mint az All Ends Well, van benne valami édes mélabú, ami valahogy megfoghatóvá, realisztikussá tesz mindent.

Alábecsültem ezt a négyest, mert nem hittem volna, hogy negyedszerre is maradandó élményt tudnak nyújtani, de minden egyes hallgatással egyre erősebbnek érzem a Fortresst. Mint eddig mindegyik albumuknak, úgy ennek is megvan a saját arca, karakteres íze, amely miatt rendre előkerül még a közeljövőben.