Koncert

Már előfordult néhány alkalommal, hogy egy zenekar egy éven belül kétszer játsszon nálunk, az viszont eléggé példátlan, hogy egy külföldi csapat három alkalommal is fellép Magyarországon cirka kilenc hónapon belül. Tény persze, hogy a két tavaszi koncert közül az egyik „csak" egy szűk körű, akusztikus fellépés volt a Hard Rock Caféban, míg a trackes szabadtéri bulin – még áprilisban, csodálatos meleg időben – láthatta őket nagyobb számú közönség. Pont ezért tippelni sem mertem volna, hogy mennyien lesznek kíváncsiak a The Dead Daisies év végi bulijára a Barba Negrában, és ugyan teltház nem volt, de bőven kellemesen megtelt a klub.

A mostani hangverseny előtt a zenekar egy intimebb hangulatú akusztikus szettel ajándékozta meg az első ötven sorbanállót, amire sajnos nem jutottam be, csupán elég késői, fél tíz körüli kezdésükre érkeztem az egyébként borzasztóan hideg Barba Negrába. Nem hiszem, hogy előre lelövöm a poént, ha elárulom: két órás műsorral érkeztek, és ugyan korábban is előszeretettel játszottak feldolgozásokat, most még nagyobb hangsúlyt fektettek a nem saját dalokra, amit rögtön a nyitó Midnight Mosesszel demonstráltak is. Összesen hét feldolgozást kaptunk, amelyek közül a koncert nagyjából középrészén helyet kapó akusztikus blokkban (tehát senkinek sem lehet hiányérzete) a Let It Be, a koncert végefelé pedig az igen erőteljesen megszólaló Helter Skelter (kell mondanom, hogy mindkét szám Beatles?) ütötte a legnagyobbat. Meg persze az öt klasszikusból összegyúrt medley, ahol bemutatták, kinek mi a kedvence, mire dobban ma is a szíve vagy a lába.

A zenekar kvázi megállás nélkül járja a világot, elképesztő tempót diktálva magának, ami azért nyomot hagy, főleg az ő korukban: John Corabi például már 59 éves, és bizony rajta azért erősen kezd feltűnni a „nem pihenés". A fazonra lakókocsiban élő loncsos-lompos, hippikülsejű, kis pocakot eresztett énekes mellett azért a két, mellkast és hasat villantó rocksztár fazonon pihenhettek a legtöbbet a női szemek, hiszen Doug Aldrich és Marco Mendoza mindig jó formát mutat. Dean Castronovo frizuráját pedig időközben sajnos kivasalták, de a hangi adottságait szerencsére egyre inkább kiaknázzák: ráspolyos orgánuma sokat hozzátesz a dalokhoz akár vokálok akár szólóének terén az akusztikus részeknél. David Lowy meg továbbra sem tolja erőszakosan előtérbe magát – pedig megtehetné –, de okosan akkor villant, amikor erre szükség van, és a háttérből irányítja a dolgokat. 

Nem tudok elmenni szó nélkül a zenekar döbbenetesen professzionális és erőteljes közösségi médiás jelenléte mellett, irgalmatlan energiát fektetnek a fotókba, videókba, bejelentkezésekbe, kapcsolattartásba – mindez persze rengeteg anyagi és egyéb erőforrást igényel, másképp nem működhetne ilyen szinten a dolog –, ami ugye nem feltétlenül térül meg azokon a felületeken. De hát ők más ligában fociznak, mint más, hasonló kaliberű csapat, és ki is aknáznak mindent, amit lehet. Elképzelésem sincs, milyen felfutás állhat még a The Dead Daisies előtt, pár lemez, pár év tán még van bennük ebben a formában, vagy akár még cserélődhet (fiatalodhat) is a tagság, hiszen eleve teljesen más arcokkal indultak.

Mivel harmadszor láttam őket, plusz YouTube-on is olykor rákerestem, hogy épp hol játszottak és miket, már pontosan előre tudtam, hogy mikor milyen pózokra, kiállásokra számíthatok. Ettől számomra némelyest spontaneitását vesztette a dolog, és ugyan tudom, hogy patikamérlegen rakták össze a zenekart, és nekik ez inkább meló, meg nem lehet mindig minden másmilyen (nem csak náluk, hanem általában minden turnézó csapatnál), valahol kicsit zavaróvá vált számomra, hogy megint minden ugyanolyan, mint korábban. Persze azért ezen túl tudtam lendülni elég gyorsan, hogy csak a zenére koncentrálva felengedjek és bulizzak egy kicsit így év végén, ezért olykor tényleg el is vesztettem a fonalat, hogy pontosan mi történik a színpadon.

A helyzet az, hogy ha egy éven belül négyszer jönnének, négyszer nézném meg őket, mert ugyan a lemezeiken összesen ha akad négy VALÓBAN hibátlan dal, ennek ellenére élőben elképesztően meggyőzőek, és oly életigenlő az egész produkció kisugárzása, amire manapság – szerintem – rettentő nagy szükség van a világon.