Koncert

Kinek áldás, kinek átok: a Subscribe személyében a kortárs metal színtér egyik meghatározó (álom)téglája esik ki a napokban a falból. Csongor Bálinték megadják a módját az eltávozásnak, jelenleg azoktól a kluboktól búcsúznak, ahol ma is a legjobban mutatnak, és ahonnan az őket körülvevő jelenség gyökerei származtathatóak. Ez a pénteki, A38-as buli lett volna eredetileg a zenekar utolsó fővárosi klubos megnyilatkozása, de az össznépi rámozdulás hatására persze vasárnap muszáj volt visszajönniük egy ráadásra. A két alkalom közül a számomra szimpatikusabb bemelegítő brigádok okán a korábbit választottam, és egy valóban kerek, komplett élménnyel köszöntem el a Subi-jelenségtől.

Our Youth – mondhatnák a főszereplők, de ez itt az első fellépő neve is egyben. Én pedig nem is tudok róluk sokkal többet elmondani: éppen olyanok, mint a Subscribe fiatalabb kiadásban. A fővárosi kvintett 2011 óta mutat életjeleket, s ide máris a Grenma születésnapi turnéjáról estek be. Fiatal korukhoz képest sem elhanyagolható zenészmúlttal, meglepő alázattal, imponáló hangszeres teljesítménnyel, de igazán átütő témák nélkül vonultak fel, s a műsoridejük rövidsége ellenére is könnyen megszerettették magukat a közönséggel. Dalok terén persze jóval több kell majd ennél, akár Bálinték nyomában indulnak el, akár nem, de hogy stabil lábakon állnak a következő osztályba lépéshez, az egészen bizonyos.

Uzipovékból ellenben biztosan nem lesz majd a következő Subscribe, bár bennük van az uzi-faktor, láthatóan nem célozzák meg a mindent vivő közönségkedvenc pozícióját. Ha nem így lenne, talán a Bazaltkockákon sem tudott volna ilyen döggel érvényesülni ez a skizofrén/hibrid muzsika, melyben a Republic-vonal nemzeti sramlijától a torkot szaggató noise rockig annyi minden gyönyörűségesen megfér. Naná, hogy eszembe jut róluk a Wackor, nem csupán a trió formáció, de a csak-beugrottunk-kicsit-zenélni-és-még-így-is-mindenkit-lemosunk attitűd okán is. Tiszteletlenségről persze nincs szó, egyszerűen képességeik magabiztos tudatában beleraktak ebbe a háromnegyed órába mindent, ami három hangszerből és egy torokból kihozható. Mindehhez rendes megszólalást, ütős fényeket és szép számú közönséget biztosított számukra a Hajó, melynek mélyében már az Uzipov-keménymag is ott virított.

A Subscribe érkezésének idejére nyilván dugig telt a terem, pedig feltűnő volt, hogy a vasárnapi duplázás miatt milyen sokan szerették volna a tényleg utolsó budapesti klubbulira becserélni a jegyüket. Aggodalomra ok nem volt egy szál se – természetesen mindkét fellépés teltházzal ment le. Érdekes dilemma volt a rajongói fejekben, hogy vajon milyen programot állít össze a búcsúhoz a zenekar, de mivel ezek a koncertek alapvetően a tábor kívánságait szolgálják, papíron ez egy kisujjból kirázott best-of volt, az a szett, amivel csaknem egy éve turnézik már a zenekar. Nem lehet kérdés, hogy még mindenki szeretné utoljára elénekelni a Bitter Boundary refrénjét, vagy a lelkét sanyargatni a Between Heaven And Her által (igen, az a dalszöveg valóban tökéletesen passzol ehhez az alkalomhoz), s ez rendben is van így. Meglepetést talán egyedül a rég nem látott Blue Mescaline felbukkanása hozott a Stuck Progress To Moonról, utóbbi lemezt ráadásul kimondottan magas rotációban tartják terítéken az arcok ma is.

Semmiről sem tudva talán fel sem tűnt volna a lassacskán búcsút intő brigád lelki megzuhanása, az örök dumás frontember, Bálint sem erőltette különösebben a témát, és én elhittem most neki, hogy a fogadtatás hatására valóban képtelen most beszélni róla. Elképzelésem sincs, hogyan fogják a srácok lélekkel bírni ezt az önként vállalt, féléves érzelmi hullámvasutat, az arcokat elnézve roppant kemény, ám diadalmas hetek várnak rájuk. Az, hogy a közönség ilyen mértékben érzett rá erre a furcsa, hatarcú szörnyre, talán nem is indokolható a logika szabályai szerint, ugyanakkor tagadhatatlan, hogy a mágia minden profizmuson túl is süt a produkcióból. Az urak ráadásul a katarzis bizonyos szintjét már rutinból is képesek hozni, közönségük érzelmi kötődésének ez a szintje pedig egyszerűen mindenkit az eufória ernyője alá von, aki hallótávolságon belül tartózkodik. Ez a hasadt elméjű, tudatosságában és kiforrottságában is random módon cikázó zene valóban aligha juthatna ennél feljebb. Ha ki kell szállni, hát itt érdemes. Bármennyire is húsbavágó lesz a veszteség.

Természetesen a zenekar a nyár végéig nem áll le, a szabadtéri fesztiválokon is learatnak még minden babért, de őket ismerve pusztán a sika-kasza-léc nem lenne elégséges indok a pörgésre. Ezt a pillanatot érdemes megragadni, amíg csak lehetséges, mert kizártnak tartom, hogy a csillagok állása ezt a jövőben pontosan ugyanígy újjáteremtse. This moment will soon be gone, hogy úgy mondjam...

Fotók: zsibi.com