Élőben még nem volt szerencsém a kultikus ős-doom Saint Vitus legénységéhez, így kapóra jött ez a hajós buli, ráadásul a zenekar sok szempontból kuriózumnak számít napjaink fémzenei dömpingjében. Wino tavalyi balhéi miatt nem csoda, hogy a főnök Dave Chandler jobbnak látta reaktiválni a zenekar első énekesét, Scott Reagerst, amit én a koncert fényében mindenképpen helyes döntésnek gondolok. Valószínűleg a turnéélet is kiszámíthatóbb Scott mellett, aki két évtized után tért vissza a zenekar élére.
De előttük a friss Fonogram-díjas Apey & The Pea vette birtokba a színpadot, és nyomtak egy közel hatvan perces nagyon tisztességes zúzda-programot. Jó megoldás volt, hogy csak két zenekar volt aznap, így a figyelem sem lankadt el, és nem kellett hálátlanul korai időpontban kezdeni senkinek sem a színpadon. Per pillanat messze a legalkalmasabb hazai banda kapta a lehetőséget, hogy megmutassa magát a Saint Vitus előtt, és ezt nemcsak Apey Pentagram-pólója miatt gondolom. A frontember londoni „expedícióján" szerzett doom-kiképzés láthatóan megtette hatását, és hatása kitart még most is, teljesen autentikus jelleggel görögtek a riffek, másrészt az atombiztos és együtt lélegző ritmusszekció további izgalmas zenei távlatokat jelenthet a zenekarnak. Igyekeztek hasonló arányban válogatni a Devil's Nectar és a Hellish albumokról, és az elmúlt két év intenzív hazai és külföldi turnéi láthatóan megtették hatásukat, magabiztosan túrtak a színpadon. Jól szóltak, kellően bemozogták a színpadot és beindították a közönséget, akik közül nagyon sokan feszítettek a zenekar pólójában. Kétségtelen, hogy még bőven az expanzív korszakában járnak. Nagyon ütött a Hellish albumról az Abraham vagy a Leprechaun Skin, de leginkább a The Four Horsemen (kábé a pályafutásuk riffjével) és a Nazareth kettőse zúzott az előző lemezről.
Gyakorlatilag konferálás nélkül nyomták el a programot, láthatóan nem akarták a show-t ellopni a doom keresztapáktól, ami egyfajta tiszteletadásnak is felfogható a részükről. Nekem először kicsit kevésnek tűnt a Nectar és a Hellish albumok kiadása között eltelt, nem egészen egy év, de stratégiai szempontból mindenképpen jó lépés volt a „lovak közé csapniuk", hihetetlen módon megerősödtek és gyakorlatilag az elmúlt két év a budapesti undergroundban sok szempontból a zenekarról szólt. Kérdés, mi lesz részükről zeneileg a következő lépés: marad a Nectar doomosabb világa, vagy folytatják a tavalyi album thrashes flörtöléseit, esetleg egy kicsit letisztultabb rockosabb irányba lépnek. Kíváncsian várom!
Rövid átszerelés után jött a lassan négy évtizedes múltra visszatekintő Saint Vitus, és ha kissé szellősen is, azért egészségesen megtelt az érdeklődőkkel a hajó gyomra már Apeyék alatt is. Már a zenekartagok deszkákra lépése is emlékezetesnek bizonyult: előjött egy hosszú hajú, de még ereje teljében lévő Bud Spencerre emlékeztető dobos (Henry Vasquez), egy, kinézetre valamelyik kőbányai kiskocsma füstös sarkából előrángatott, láthatóan sokat megélt basszusgitáros (Mark Adams bőgős); egy középkorú metalrajongó fizikatanár (Scott Reagers énekes), valamint egy őszhajú aszkéta hippi, akit a Manson család elhagyott valahol a kaliforniai sivatagban úgy 1968 környékén (Dave Chandler gitáros). Utoljára a 2005-ös, Kultiplex-beli Zeke-bulin volt hasonló érzésem, amikor a közép-európai humanoidok között megjelent néhány Hell's Angels-tag éppen az altamonti balhé után – ezek voltak a Zeke tagjai...
A koncertprogram alapvetően az első két klasszikus anyagra – Saint Vitus, Hallow's Victim – épült, és igyekeztek okosan összerakni: afféle korai best of Saint Vitus-csomagot kaptunk, amelyben több tempósabb tétel is elhangzott, így nagyot ütött a War Is Our Destiny vagy a bemutatkozó albumról a definitív Saint Vitus. Ugyanakkor a lassabb, kimértebb dalok is működtek, mint az annak idején videót is kapott One Mind (egyedüliként az 1995-ös Die Healingről), vagy a Scott személyes kedvenceként felkonferált The Psychopath a bemutatkozó albumról. A winós érát a Born Too Late képviselte, de azért egy Ice Monkey odacsapott volna Reagers vokáljaival! Scott egyébként ezzel a viszonylag konszolidált fizimiskájával erősen emlékeztett Gene Wilderre valamelyik '80-as évek elején készült filmből, az éneklést kísérő gesztusok és mozgáskultúra kapcsán kapásból időnként bevillant a Dutyi-dili néhány klasszikus jelenete. Közben persze abszolút hiteles és markáns volt, szemmel láthatóan élvezte a bulit; a koncert után pedig boldogan ölelkezett a rajongókkal. Persze heavy metalos, időnként kissé maníros énekstílusa merőben más, mint a másik meghatározó Saint Vitus-vokalistáé. Vasquez látványos mozdulatokkal ütötte az alapokat, egyszerű, de húzós dobolása izgalmas lüktetést biztosított végig. Mark Adams ugyan sosem volt valami őrült színpadszántó, de láthatóan kilógott a mosolygó társak közül, gyakorlatilag egyhelyben állva, bárminemű fejbiccentés és arcrezzenés nélkül tolta le a bulit. Persze amit kellett, azt odapengette.
A főszereplő viszont egyértelműen a Saint Vitus agya és lelke, Dave Chandler volt, a műfaj egyik valóban ikonikus figurája. Gitártudásáról, stílusáról már sok mindent leírtak előttem, inkább rosszat, mint jót – én ebbe most nem mennék bele: egyrészt ez a tipikus „szeretem-gyűlölöm" dolog, másrészt sok szempontból éppen ez a nagyon pőre, lecsupaszított riffelés adja a Saint Vitus lényegét. Chandler szólóit pedig tekintsük afféle extrém kirakati látványosságnak, hiszen hatalmas beleéléssel, de sokszor tényleg csak össze-vissza tremolózik és sikál a húrokon. Őt így kell elfogadni és szeretni, aki míves virgázást akar hallani, menjen Satrianira. Chandler a konferálásokból is kivette a részét, a koncert végén – hála istennek nem szövegelték túl a dolgot –, a koncert végén pedig lemászott a színpadról, és a nézőtér közepén a rajongók között zajongott a gitárjával, ami tökéletes zárásnak bizonyult.
Azt mondom, aki egy kicsit is érzékeny a műfajra, annak az életben legalább egyszer látnia kell a Saint Vitust, mert ugyan kicsit szürreális, de egyben felemelő és felszabadító élmény. Doom on!
Fotók: A38 Hajó