Koncert

Túl azon, hogy – számomra is meglepő módon – mennyire nem gondolok semmit a Primordial utóbbi három-négy lemezéről, koncertjeiken sosem unatkoztam, sőt, ha visszaemlékszem legutóbbi találkozásunkra, az a szinte napra pontosan két évvel ezelőtti hangverseny még egy olyan rettentő sűrű évben is meghatározó élménnyé tudott válni, mint amilyen a 2016-os volt nekem. Kimondottan reménykedve vártam tehát ezt a találkozást is, fűtve a két nappal azelőtti Tormentor-buli tüzétől, nem mellesleg felvonulva már az eddig mindig elkerült, veterán Moonsorrow és a számomra fekete lóként szereplő Der Weg Einer Freiheit fellépéseire is. Amit viszont ezen a hétfőn estén láttam/hallottam, az végeredményben szimplán lelombozó volt.

Már fél hétkor kezdett a német black metal utánpótlás jónevű csapata, a Der Weg Einer Freiheit, amely tulajdonképpen Nikita Kamprad énekes/gitáros/dalszerző kibővített társulataként üzemel már csaknem egy évtizede. Atmoszférikus, révedezős blackben utaznak, és sajnos a németekre amúgy is jellemző heveny arctalanságban szenvednek, akár a kiállásukat, akár a dalaikat nézem. A rendelkezésükre álló nem is kevés időben engem leginkább csak arról tudtak meggyőzni, hogy a jövőben nem/sem kell a barátkozást erőltetnünk, bár a kezdeti szemlélődés háttérzajaként még el is ment a dolog. Az viszont már ekkor egyértelművé vált, hogy a Septicflesh/Inquisition-szeánszhoz hasonlóan itt is fényérzékeny, stroboszkóp-fetisiszta bulira számíthatunk.

Ha valamihez, hát a folk/pagan metalhoz maximális óvatossággal közelítettem mindig is, ennek ellenére a Moonsorrow gyakran felbukkant velem szemben az úton. Ha volt rá lehetőség, elkerültük egymást, ha nem ment másként, lefutottuk a minimálisan szükséges tiszteletköröket, és ennyiben maradtunk. Koncerten viszont még nem volt hozzájuk szerencsém, és ezt a mostanit kiváló esélynek éreztem a pótlásra. Nem azért, hogy bármiről is meggyőzzenek, hanem a puszta kíváncsiság végett. Nos, rég faragtam rá ennyire erre a kíváncsiságra. A finnek szettje mindössze hat tételből állt, de ez ne tévessze meg az avatatlan szemlélőt – a koncert irgalmatlan hosszú volt. Az urakról köztudott, hogy nemigen írnak dalt tíz perc alatti terjedelemben, vagyis megadják a módját, és ez a koncertre is igaz volt. A keverő környékéről hallgatva a történéseket viszont sehol sem akartak felbukkanni a mélyek, volt ellenben csilingelős szinti, csilingelős gitár, és egy nagy adag amorf massza, amiből esélytelen volt szemezgetni, legalábbis számomra. Kifejezetten kínos találkozásunkat be is rekesztem ennyivel, álljon itt inkább a setlist, csupa gyönyörű szó: Pimeä, Ruttolehto / Päivättömän Päivän Kansa, Kivenkantaja, Suden Tunti, Mimisbrunn, Kuolleiden Maa.

Mondanom sem kell, ezek után messiásként vártam Alan Averillre és a Primordialra, akik egyszerűen genetikailag képtelenek 90 százaléknál alább adni, és különösen igaz ez az elképesztően lelkes frontemberre. Utóbbinak rendre csak két méltó ellenfele van a páston: az egyik a betegség, ami most szerencsésen elkerülte (legutóbb eléggé megszenvedett a náthával, ami miatt még a setlistet is meg kellett variálni), a másik pedig az aktuális monitorkeverős, akivel szüntelen harcot folytat. Lentről úgy tűnt, mindebből megint csak ő kerül ki győztesen, és szokásos teátrális előadásmódjával pár perc alatt fel is hevítette a hívői érzelmeket. Rögtön az új lemez egyik legerősebb tétele, a Nail Their Tongues érkezett, majd az a dal, amiért számomra egymagában is megéri újkori Primordial-koncerteket látogatni: a Gods To The Godless, a zseniális Spirit The Earth Aflame album hírmondója. Örömöm azonban nem hogy nem volt teljes, de kimondottan elszontyolodtam, ahogy a hangzás gyakorlatilag kinyírta a dalban rejlő elképesztő potenciált. A megszólalás terén aztán nem is nagyon sikerült úrrá lenni a bajokon, próbáltam pedig minden irányból jóra hallgatni az előadást, de a gitárokból valami nevetséges, halk zsizsegésen kívül nem jutott el más hozzám.

Innentől kezdve viszont dörrenhetett akármekkora stenkkel a ritmusszekció, a hangilag határozottan kivirágzott Nemtheanga is hiába szaggatta fel a deszkákat és a szíveket, vaskos gitárok nélkül az egész mit sem ért. One man showról lévén szó, valóban értékelhető teljesítményt ezek után csakis a frontember nyújthatott, és abban nem is volt hiba – ha olykor rutinszagúnak is tűnt a műsor, emberünk olyan hihetetlen energiákat mozgósít minden esetben, hogy az valami szenzációsan szórakoztató (a legjobb értelemben). Az aznapi válogatás amúgy két lemezen, az újon és (talán némi meglepetésre) a To The Nameless Dead albumon alapult, összesen kilenc dal került elő ezekről, ilyen sorral hibázni pedig aligha lehet. Utóbbi ugye közmegegyezéses klasszikus, az új témák hallatán pedig a tábort itt is tapinthatóvá vált, rég nem látott lelkesedés fogta el. Természetesen a The Coffin Ships azért nem maradhatott el, ami persze a legkevésbé sem hozott feloldozást ebben a roppant súlyú programban, ahol mindennek ellenére még a változatosságra sem lehetett panasz. A fent említettek miatt azonban komoly nehézséget okozott számomra, hogy valóban élvezni tudjam ezt a koncertet, és ennek az ellenkezőjéről aznap este semmilyen egyéb pozitívum nem tudott meggyőzni.

A jeles tradíciókat folytató, népszerű új lemezükkel a tarsolyban, töretlen népszerűségtől övezve, ez a turné is valódi sikertörténetként íródik a Primordial könyvébe. Sajnálom, hogy rajtuk kívül álló okok és az előzenekarok szereplése miatt én leginkább mégis csak felejteni szeretnék most.

Fotó: Bodnár Dávid