Koncert

Az Overkill annak idején viszonylag későn jutott el először Magyarországra, de azóta azért kisebb-nagyobb rendszerességgel itt vannak, aminél az újabb budapesti buli láttán aligha kívánhatnánk jobbat magunknak. Különös hangulatot adott ennek a fellépésnek, hogy Blitzék ezúttal a Sanctuaryvel érkeztek Budapestre, hiszen azon a bizonyos 1998-as estén meg a Nevermore-ral debütáltak hazánkban. Aki eljött péntek este a Club 202-be – és szerencsére kifejezetten sokan döntöttek úgy, hogy ezt a párost nem szabad kihagyni –, ismét hatalmas egyéniségeket és letaglózó teljesítményeket láthatott: Warrel Dane-éket is örömteli volt megnézni, a New Jersey-i főattrakció azonban újfent mindent mosott.

Minden sokadelőzenekar-fetisiszta boldog lehet: a Blitz mesterrel, illetve Lenny Rutledge-dzsel készített interjúk miatt már korán a helyszínen voltunk, így ezúttal semmiről sem maradtunk le. Ezúttal ugyanakkor nem dél-amerikai doomról volt szó – ami, mint tudjuk, nem tréfadolog, és elmulasztása még oly korai időpontban is felér legalább egy hazaárulással –, hanem először svájci death/thrashről a Suborned révén. Már a beállás alapján is sejtettem, hogy itt bizony gondok lesznek, és a produkció láttán sajnos nem tudtam magam revideálni: igazi menthetetlen, negyedvonalas félamatőrséggel kellett szembesülnie a már ekkor is szép számban jelenlévő nézőknek. A kíméletlenül bömbölő szőke énekesnő, Lucie Werlen amolyan alpesi Sabina Classenként igyekezett hozni magát, de hiába rázta mindenét a bőrnadrágjában, a domborulatok sajnos nem feledtethették a végtelenül paneles, bénán megszólaltatott dalok gyatra színvonalát. Baromi fiatal kölykökről van amúgy szó, de ez nem mentség arra, hogy a dobos produkciója néhol kritikán aluli volt, és a Testament Over The Wallja is túl ismert szám ahhoz, hogy valaki csak úgy elegánsan kölcsönvegye a riffjét mindjárt a nyitószámban. A reszelős gitárokra érkező üvöltözés néhol ráadásul kínosan csűrdöngölős jelleget öltött, szóval majd egyszer, majd máskor, ha egyáltalán. De nem hinném.

Az olasz Methedrasban sem volt túl sok bizodalmam, ahogy egyenkényszerzubbonyban felvonultak a deszkákra, ez azonban sokkal összeszedettebb, professzionálisabb produkciónak bizonyult, ami nem meglepő, mivel utánuk keresve azzal kellett szembesülnöm, hogy évtizedes bandáról beszélünk. A Subornednál két-három fokozattal modernebb értelmezésű, szintén thrashes, deathes és extrém metalos stílusjegyeket vegyítő csapat elég feszesen nyomult, és ugyan nem állítanám, hogy egy hang is megragadt bennem a dalaikból, összességében azért inkább meggyőzőnek találtam őket, mint nem. Nem fogok fanatikusan kutatni a lemezeik után, de nem voltak rosszak, és az alacsony, de tekintélyes sörénnyel rendelkező Tito Listorti Maglia énekes is elég jó fazon.

A Sanctuary igazi kultbanda, és ugyan biztos vagyok benne, hogy a hazai közönség többsége sokkal inkább a Nevermore-ból ismeri Warrel Dane-t meg Jim Sheppardot, a fogadtatásra az első pillanattól kezdve nem lehetett panasz. Pedig a zenekarnak nem ez volt élete napja, és vélhetően élete legjobb koncertje sem: Jim a saját tulajdon szájával mondta nekünk az említett interjú után, hogy valami légúti vírus miatt konkrétan a halálukon vannak, ami a basszer esetében mondjuk kevésbé necces egy bulin, egy frontembernél azonban igencsak problémás. Főleg, hogy a Sanctuary egynémely régi dala azért nem kíméli a torkot... Minden bizonnyal ennek volt köszönhető, hogy a fix programelemnek számító, legendás Battle Angels Budapesten végül kimaradt, és nyilván a füstgépezés miatt sem véletlenül kezdett el azonnal reklamálni Warrel, de ezt leszámítva egyébként nem voltak vele különösebb problémák, szerintem jól teljesített. Azt ennyiből épp a meghűlés miatt nem tudtam megítélni, hogy vajon tényleg olyannyira mennek-e neki még ma is a régi magasak, mint a boldog '80-asokban, de összességében egyszer sem éreztem magam kínosan a sikolyoknál, teljesen vállalhatóan hozta, amit hozott.

A csapat nem szólt tökéletesen, viszont feszesen, lelkesen nyomultak. A zenei agy Lenny nem egy kifejezett rocksztár-fazon, de ránézésre vagy a játéka alapján biztosan nem mondtam volna meg, hogy több mint húsz évre kiszakadt a metalkodásból. A frissen igazolt Nick Cordle is abszolút meggyőzően gitározott, de hát az Arsis meg az Arch Enemy ugye eleve egy szint, szóval nem is nagyon akadtak előzetes kételyeim vele kapcsolatban. A legjobban viszont Dave Budbill tetszett, akinek valahogy sosem figyeltem külön oda a dobolására, most azonban minden pillanatban tett róla, hogy észrevegyem: ötletesen, agyasan, precízen hozta magát, tényleg élvezet volt belefedkezni a ritmusaiba. Warrel és Jim révén pedig a Sanctuaryre is abszolút jellemző az a tipikus csavarosan humoros, rokonszenves kiállás, amit a Nevermore-ban is olyannyira lehetett szeretni, szóval hiába nem láttam korábban a csapatot, mégis régi jó ismerősökként köszöntöttem őket a Club 202-ben. A dalok közül nálam most a tavalyi, minden túlzás nélkül óriási The Year The Sun Died témái pörögnek sokat, így ezeket élveztem a leginkább (különös tekintettel a Let The Serpent Follow Me-re meg a címadóra), de kedvenc Refuge Denied-nótám, a Die For My Sins is alaposan mellbevágott, akárcsak a műsort záró Future Tense / Taste Revenge kettős a halhatatlan 1990-es esztendő egyik legrafináltabb power metal-mesterművéről, az Into The Mirror Blackről. Bármikor szívesen megnézném őket újból, akár ennél lényegesen hosszabb műsoridőben is, azt pedig őszintén remélem, hogy innentől fogva viszonylag folyamatosan működik majd a Sanctuary. Ennek a bandának ma is simán van helye a színtéren.

Az Overkill esetében megint arról tanakodtunk a koncert után, hogy vajon mi a titok. Egyszerűen nem értem ugyanis, miként képes ilyen pofátlanul meghazudtolni a biológia kérlelhetetlen törvényeit egy ennyire régi banda, és hogyan tudják ilyen szégyentelenül lemarni az ember arcáról a bőrt. Bobby „Blitz" Ellsworth májusban már 56 éves lesz, és emellett hiába esett túl rákon, stroke-on, körülbelül ma is olyan elánnal nyomul, amit huszonévesek is simán megirigyelhetnének, a banda másik motorja, D.D. Verni pedig szintén lelőhetetlen figura. Ezek az arcok láthatóan ma is ugyanúgy élvezik, amit csinálnak, mint ahogy harminc évvel ezelőtt, a Feel The Fire idején, és mivel Dave Linsk, Derek Tailer meg Ron Lipnicki személyében tökéletes partnerekkel veszik körbe magukat, minden feltétel adott a megalázóan jó produkcióhoz.

A fentiek mellett igazából nehéz nagy elemzéseket írni a csapatról, mert ha nem láttad még őket, tényleg nem lehet érzékeltetni, mit művelnek a deszkákon: a műsor az első pillanattól az utolsóig lankadatlan intenzitással pörög, az ember tényleg levegőt is alig kap, ahogy egymás után sorjáznak a bőséges életmű darabjai. És hiába volt az Overkillnek már csak a gitáros- és doboscserék miatt is több, egymástól markánsan elkülöníthető korszaka, a lényeg mindig ugyanaz maradt náluk, így a hatás teljesen homogén, egyszerűen kiütik az embert. Jöhet újabb keletű téma, mint az Armorist vagy az Electric Rattlesnake, őspusztító durvulat, mint a Hammerhead vagy a Rotten To The Core, borultabb, kimértebben zúzó súlyosság, mint a Necroshine vagy a Horrorscope, a préshatás végig változatlan. Ráadásul ezek a vén rókák olyan tökéletesen válogatták össze az aktuális setlistet, hogy tényleg végig csak néztünk egymásra: még ez is? Ráadásul így?

A szépen megtelt klub közönsége természetesen úgy reagált Blitzékre, ahogy megérdemelték, így láthatóan a zenekar is nagyon élvezte a forró hangulatot, és végig leplezetlen jókedvvel, felszabadultan játszottak. Mi sem igazolja ezt érzékletesebben, mint hogy néha még a jó Carlo is elmosolyodott, pedig az ilyesmi egyébként nem nagyon szokása... Lipnickiből semmit sem lehetett látni, de amit a dobemelvény magasában produkált, az etalon volt, Dave Linskkel érzékelhetően ők a mai Overkill zenei motorjai. Utóbbi gyilkos játékát, ízes szólóit is különösen élveztem. A showmani szerep ugyanakkor a hihetetlenül pozitív kisugárzású, derűs és energikus Blitz mellett Derek Tailerre hárult, aki végig roppant szimpatikusan baromkodott, bohóckodott és hergelte a közönséget (miután pedig megvált a pólójától és felöltötte a bandanát, aligha csak nekem ugrott be róla Miksa mester az Action legklasszikusabb éveiből). A Sanctuaryhez hasonlóan az Overkill sem szólt amúgy CD-minőségben, Bobby eleinte kifejezetten halknak tűnt, de aztán feljavult a hangzás, és ezen az energiaszinten elővezetve teljesen élvezhetően dörögtek a számok.

A programba nyilván bele lehet kötni, de nincs sok értelme: harminc év és tizenhét stúdiólemez terméséből elég sokféle műsort össze lehet állítani, ez a mostani pedig egy gyilkos verzió volt ezek közül. Igen, kimaradtak kihagyhatatlannak tűnő alapvetések is, de esküszöm, hogy még a Wrecking Crew hiánya sem zavart, miközben olyan százpontos, tökéletes power/thrash-himnuszok sorjáztak egymás után, mint az In Union We Stand, az End Of The Line, a már említett Necroshine és Horrorscope kettőse, vagy az utóbbi tizenakárhány év legbivalyabb 'kill-lemeze, az Ironbound kolosszális címadója. Utóbbi ráadásul a Hello From The Gutter és a legendás Overkill után zárta a normál műsoridőt, szóval mindenki elképzelheti, milyen hangulat alakult ki a helyszínen... De még ezt is sikerült fokozni egy Bitter Pill – Elimination – Fuck You ráadással, ahol a The Years Of Decay nagy slágerét konkrétan olyan döbbenetes erővel darálták le, hogy nem hittem a fülemnek, és végig az járt a fejemben, bárcsak soha ne érne véget... Innentől fogva nem is lehetett kérdés, mi jelentette a csúcspontot, pedig előtte már azt hittem, a Necroshine-t meg az Ironboundot aligha lehet fokozni.

Csak ismételni tudom magam: ha láttad az Overkillt élőben, tökéletes képet alkothatsz arról, mi a metal lényege, mert ez a csapat a Slayer és a Death Angel mellett szimplán a világ legjobb koncertbandája. És pont. Blitzék gyalultak, aláztak, mindenkivel felmosták a padlót ezen az estén. Ezek után merje valaki azt mondani mindentudó legyintéssel, hogy régen minden jobb volt!