Home

A Nightwish-sztori az utóbbi évek legnagyobb sikertörténete, már ami a tradicionális heavy metal színteret illeti. Az Oceanborn és Wishmaster anyagokkal névjegyét hangsúlyosan lepakoló finn zenekar lemezről lemezre építkezve már a Tarja Turunen fémjelezte éra végére igazi szupersztár státuszt vívott ki magának a kontinensen. Mindezt pedig olyan cseppet sem elhanyagolható nehézségek sem tudták megmásítani, mint az ikonikus énekesnő távozása vagy az utód, Anette Olzon gyermekének megszületése miatt tartott hosszabb pihenő.

A korai kezdés miatt az Eklipse névre hallgató előzenekarról teljesen, a Battle Beastről pedig nagyrészt lecsúsztam. Utóbbiért kifejezetten kár, mert a tradicionális heavy metalt erőteljes, hogy azt ne mondjam, power metalos női énekkel előadó zenekar általam látott körülbelül húsz perce teljesen meggyőző volt. Legközelebb igyekszem majd bepótolni a mulasztást. (Zárójeles kérdés: csak én hallottam úgy, hogy a koncert végén az énekesnő Nitte egy „Thank you, Prague!" felkiáltással búcsúzott tőlünk?)

A Nightwish tehát a csúcson van, ez vitán felül áll. Mi sem bizonyítja mindezt jobban, hogy az Arénában, cseppet sem olcsó jegyárak mellett is sikerült négy-ötezer főt megmozgatniuk, ami azt hiszem, mindenképpen elismerésre méltó teljesítmény. A közönség összetételével kapcsolatosan sokat elárul, hogy míg rockkoncerteken általában meglehetősen foghíjasak az ülő-szektorok, addig a Nightwish rajongók számottevő hányada döntött úgy, hogy a küzdőtér helyett ezúttal inkább a távolabbi, ámde kényelmesebb megoldást választja. Nem épp rocker hozzáállás, de a közönség sem volt az a száz százalék metal thrashing mad publikum, sőt. A Dark Passion Play és még inkább az Imaginaerum lemezekkel ugyanis Tuomas és kompániája igencsak szélesített a zenei palettán, ami népszerűségükre is komoly hatást gyakorolt. Meg rám is: épp csak míg az irányváltás sok új rajongót hozott, az én kissé begyöpösödött ízlésemnek kicsit már túl sok mostanában az ilyen-olyan népzenei hatásból, karneváli hangulatból meg az extra hangszerekből. A Nightwisht anno egy ízig-vérig metal zenekarnak szerettem meg, mostanra azonban már nem egyértelműen mondható annak. És pont ez is a bajom velük. Az más kérdés, hogy bár Anette szimpi rockerbringa stílusával sokkal egységes zenekarnak tűnnek, mint Tarja jégkirálynő attitűdjével, de az is tény, hogy hangi adottságok tekintetében a két hölgy nem egy súlycsoport.

Mindezzel persze semmi baj, sőt, kifejezetten üdvözítő gondolat volt Tuomastól, hogy anno nem egy klónt állított Tarja helyére, és természetes az is, hogy mindez magával hozta a zene változását is. Az arányok, az értékek azonban úgy gondolom, kicsit túlságosan is eltolódtak. Tökéletes példája mindennek az új lemez I Want My Tears Back nótája, amely természetesen az Arénában is elhangzott. Kifejezetten erős dal lenne, remek refrénnel, azt nem értem csak, miért kell feltétlenül Michael Flatley egész tánccsoportját beleszuszakolni, aminek köszönhetően a végeredmény egy akkora giccsparádé, amelyre csak a méltán elfeledett VV Lorenzo szavajárását tudom idézni: egész egyszerűen too much!

És bár az dicsérendő, hogy az extra hangszerek megszólaltatása is élőben Troy Donockley tolmácsolásában, nem pedig gépről történt, mégis úgy gondolom, hogy ezek a plusz zenei betétek nem minden esetben tettek hozzá az adott dalhoz. Így az Imaginaerum néhol kissé fárasztó dalai mellett kifejezetten üdítően hatottak az olyan régebbi témák, mint a Wish I Had An Angel, a Come Cover Me vagy az egész koncert egyértelmű csúcspontját jelentő Planet Hell. Az ilyen száz százalékos metal témákból azonban lehetett volna több is, a koncert közepén elhangzott két tételes akusztikus blokkot (The Islander és Nemo) pedig kifejezetten unalmasnak és fárasztónak éreztem.

Bár az eddig olvasottak alapján azt gondolhatod, csalódást keltő volt a Nightwish Aréna-szereplése, mindez egyáltalán nem igaz. Amellett, hogy kiválóan szólt a koncert, végig pörgött is a zenekar, és a látványt is nagyon odatették a srácok. A színpad fölött elhelyezett gigantikus kivetítő mellett volt tűzijáték, lángcsóva és lézerfények is. Ráadásul Marco Hietala amellett, hogy sokat és jól énekelt, konferált és hergelt, Tuomasszal együtt hozta a szokásos headbangelő figurát is, Anette pedig tényleg kifejezetten szimpatikusan adta elő magát. Összességében tehát egy kifejezetten profi előadást láttunk egy szimpatikus zenekartól, uszkve másfél órában, épp csak úgy érzem, ez a csapat egyre kevésbé szól hozzám. Mindez persze az én egyéni szoc. problémám, mert ha nálad betalált a Dark Passion Play, de még inkább az Imaginaerum, ez a koncert épp neked való volt.

Fotók: Kovács Levente