Koncert

Ha Marduk és Immolation 2012-ben, akkor a jelszó: nosztalgia. A szónikus pusztítás nonpluszultrája, tesszük hozzá kapásból, és persze úgy is van, de emlékszünk-e 2003. április 26-ára, amikor ugyanez a két, akkor legszebb férfikorban lévő brigád ugyanígy már lerohanta Budapestet? Eszünkbe jut-e a Close To A World Below vagy a Nightwing album a múlt századból, és előkerül-e még a Mayhem felvarrós mellény a titkos fiókból?

Ha ez valóban kérdés, a válasz is megszületett: az év egyik leglehetetlenebb napján, az őszi iskolakezdés hétfő estéjén még mindig sokan gondoltuk úgy, hogy adunk egy esélyt a két veterán alakulatnak a múltidézésre, és a jelenkori hadosztály szemrevételezésére. Úgy kétszázan, jóra és rosszra egyaránt felkészülve, lelkünkben apró lidércfényekkel, de különösebb elvárások nélkül elindultunk tehát a Yuk felé, az ország különböző szegleteiből, hogy egy maratoni hosszúságúra hirdetett hangversenyen lenyessünk magunknak egy kisebb részt az örök kárhozatból.

A cseh Heaving Earth, a francia Forsaken World és a spanyol Noctem – az este előzenekarai – számára mindent összevetve csupán a (hiú) remény maradt a hódításra, sokakkal együtt én is kompletten lemaradtam róluk. Hogy őszinte legyek, nem is értem igazán, mi okból verődtek össze ekkora számban ezek a csapatok, és csak találgatni tudok, vajon hányan látják őket összesen ezen a másfél hónapos európai körúton. Igen masszív ugyanis a Serpent Sermon Tour menetrendje, Londontól Barcelonáig és Dublintól Athénig mindösszesen negyvenkét fellépést foglal magába, jócskán érintve a Kárpát-medencét és térségét is. Budapest az első megállók között szerepelt a turnén, ami előzetesen jó jelnek is tűnt, lévén sem a headliner csapatok, sem a közönségük nem fiatalok már, friss lendülettel pedig akár még eseményszámba is mehet a békegalambok rituális elpusztítása. A Marduk és az Immolation egyike sem a vájtfülűek lieblingje, így a teljes pályás letámadásra még a Yuk oly´ sokat szidott helyszíne is megfelelni látszott, továbbá a program is csúszások nélkül pörgött, így kilenc óra tájékán meglehetős optimizmussal fogadtam a hallószerveimbe elsőként bebocsátást kérő Immolationt.

New York hősei – és ezt a gondolatot a bő ötven perces műsor végéig nem tudtam magamtól száműzni – valamelyik rettentően begorombult, régisulis germán thrash horda kiállásával vonultak fel, egy mindennemű kötözködést kizáró diadalmenetre. A jövő évben negyedszázados jubileumot ünneplő halálbrigád friss sorlemezzel készül az évfordulóra, így a jelenlegi műsoruk most nem több, nem kevesebb, mint egy hibátlan válogatás minden korábbi érából. A két alapító, Ross Dolan bőgős/frontember és a kopasz bárdista, Robert Vigna igazi death metal showmanek: előbbi oltári szimpatikusan kommunikál és vezényli a bulit, utóbbi a gitárnyakkal az álmennyezetet lyukasztja, szóval van élet a színpadon, és ennek hatására persze a színpad előtt állókon is azonnal eluralkodik az eufória. És láss csodát: az Immolation még ebben a rettenetes teremben is jól tud megszólalni, a lábdobnál ugyan akad némi szoftveres segítség, de ami kézből és gyomorból jön, az is teljesen rendben lévőnek hangzik. Elsőligás nótáikból komolyan elszúrt összeállítást aligha lehet kihozni – a Morbid Angel iskola saját hanggal rendelkező véndiákjai, a maguk bizarr tempóváltásaival, persze nem is bakiznak. Megköszönik a közönségnek, az előzenekaroknak, a Marduknak, és közben lefejezik az egybegyűlteket. Hibátlan produkció, vastaps.

A nemrégiben a világra szabadított, legújabb Marduk album, a Serpent Sermon kapcsán ígéretet tettem rá, hogy lehetőségeim szerint elcsípem Morganéket élőben is, hátha valóban sikerülhet az ott műanyagba préselt pusztítást élőben is azonos szinten visszaadni. Nos, nem sikerült, mégsem volt ez egy rossz koncert. Olyat ők talán nem is adtak soha, ellenben a hangzás – mint esetükben már számtalanszor – itt sem volt barátjuk.

Szó se róla, valóban hangágyúként tarolt a svéd kvartett, de ettől önmagában hadd ne dőljek hanyatt. A kiállás persze klasszikus Marduk, szerencsére minimális pózolással, a frontdémon Mortuus a töltényöv mellé még egy láncot is a dereka köré csavart, közben bőven öntözve magát szénsavmentes ásványvízzel, és igazán dühösnek is tűnt. Idővel azután az óbudai szaunában kissé megfáradt a csapat, a hangulatot azonban még ez a tény sem hűtötte le. A setlist magáért beszél, a brigád pedig abszolút hitelesen tolja a csatazajt, immár bő két évtizede folyamatosan. Kiosztották a keresztényeket, kiszolgálták a közönségüket és aznap estére a sokat hallott füleimet is gyakorlatilag meggyalázták, aztán sorsára hagyták. Ha úgy tetszik, ez a legtöbb, mi tőlük kapható, és ez rendben is van így.

Összességében az Immolation jobb dalokkal és megfoghatóbb hangzással, szimpatikus hozzáállásával egyértelműen elvitte a Marduk elől a pálmát, más nézőpontból viszont a két zenekar – egymást komfortosan kiegészítve – egy igen tömény, kerek és csinos kis estét rakott össze nekünk nehézfémből és gyűlöletből. A végére majdnem én kértem elnézést, hogy a nosztalgia szó egyáltalán eszembe jutott előzetesen. Ez a két csapat saját kategóriájában ma is csúcsformában van.