Koncert

Hónapok óta lehetett tudni, hogy 2015 egyik legfontosabb napja metalilag július 29. lesz, amikor is egy színpadon játszik Székesfehérváron a Judas Priest, a Zakk Wylde vezette Black Label Society, illetve Gus G. és szólózenekara. A kedvező jegyárak és az erős felállás meg is tette hatását, az idei FEZEN első napja helyből nézőcsúccsal nyitott, tényleg valószínűtlenül nagy tömeg gyűlt össze, hogy megnézze a hármast (bár én azért a Punnany Massif – Halott Pénz – Wellhello trió nézőcsalogató vonzerejét sem becsülném le, nyilván ez is alaposan közrejátszott a rekordban). És noha a Black Label és Gus inkább csak a kötelezőt hozták, és bizonyosan nem itt adták életük koncertjét, a headliner Judas Priest vélhetően mindenki igényeit kielégítette.

Mint azt pár éve is írtam, a FEZEN abszolút rokonszenves fesztivál, ahol most már tényleg minden évben akadnak komoly nevek, akikért érdemes ellátogatni Székesfehérvárra. Nekem abszolút bejön a rendezvény kialakítása is, viszont a nagy tömeg miatt ezúttal szembetűnőbbek voltak bizonyos hiányosságok: mobilvécéből egyértelműen jóval kevesebb jutott a kelleténél, akárcsak sörmérő helyből, bár ha utóbbiból több akad, lehet, hogy az első probléma még zavaróbbá válik, szóval nem tudom, mi az ideális megoldás. A parkolás szintén nem bizonyult gyorsnak, de hát ez már csak ilyen, ezen nem kötözködöm, e tekintetben úgyis csak azzal lehet főzni, ami van. Ezek mindenesetre nem tűnnek kezelhetetlen gondoknak, nyilván a szervezők is okulnak majd a visszajelzésekből (ahogy nézem a reakciókat itt-ott, ez a két tényező nem egyedül engem zavart), és fejlesztenek, ahol kell.

Ami a konkrét fellépőket illeti, minden feltétel adott volt ahhoz, hogy Gus G. lenyűgözzön. A még mindig tök fiatal görög gitárhős óriási tehetség, szimpatikus arc, remek dalszerző, egész pályafutása során kiváló zenekarokban játszott, most meg ugye jónéhány éve Ozzy mellett is ő nyomja, ráadásul szólócsapatának énekese az a Mats Levén, akit annak idején még Malmsteen Facing The Animal lemezén szerettem meg örök életre, és azóta sem nagyon tudott olyasmit produkálni, ami ne tetszett volna. Ehhez képest a koncert sajnos totál semmilyen volt, és egyetlen pillanatra sem sikerült átéreznem a feelinget sem a közönség soraiból, sem oldalról, sem hátulról. Éppen ezért a végén már nem is erőlködtem, és csak a söröm mellől figyelgettem, mi folyik a színpadon.

Pedig a kényszerből elődje, Zakk Wylde hangszerén nyomuló Gus tényleg marha jó gitáros, állati ízesen, mi több, felismerhetően szólózik, Levén pedig szintén igazi őstehetség, aki egyszerűen bármit képes elénekelni. És mégsem jött át a dolog... Ennek fő oka szerintem annyi, hogy a saját néven kihozott szólódalok sajnos pont a gitáros karrierjének legkevésbé jellegzetes darabjai, és itt alapvetően ezekre került a hangsúly: panelek panelek hátán, amiket ettől még simán meg lehet hallgatni, ha éppen úgy hozza a sors, de egy efféle fesztiválra a közönséget átmozgató, karakteresebb darabokra van szükség, és ugyanezekből a dallamos heavy metal-sablonokból ezermillió, ezeknél jóval ütősebb számot írtak már az elmúlt évtizedek során. Többek között maga Gus is... A két Firewind-nóta ennek megfelelően magasan ki is emelkedett a műsorból, nem is beszélve az Into The Voidról, bár utóbbi szerintem kevésbé illett a csapathoz. Ha már ozzyzunk, sokkal jobban jártunk volna az amúgy rendszeresen játszott Crazy Trainnel, ami itt valamiért kimaradt. Sajnos nem is szóltak túl jól. A közönség ugyanakkor lelkes fogadtatásban részesítette Gusékat, és minden túlzás nélkül állítom, hogy már itt is meglepően sokan gyülekeztek a színpad előtt, amit szívmelengető volt látni. Egy klubban bizonyára én is sokkal inkább rájuk tudtam volna hangolódni. (D.Á.)

Kicsit gondban vagyok, mert nem akartam olyan hakni-ízűen írni a Black Label Societyről, amilyenre maga a koncert sikeredett, de ez van, tudjuk le a dolgot. Számomra Zakk Wylde testesítette meg azt a küzdeni akaró és tudó hőst, aki soha, semmilyen körülmények között nem adja fel, teszi a dolgát, mégpedig nem is akárhogyan. Zenéje és személyisége annyira megfogott, hogy még egy BLS-tetoválást is megkockáztattam, aztán már csak vártam, mikor láthatom élőben. Erről zsinórban többször is lecsúsztam, de szerdán, a FEZEN-en végre elkaptam.

Csinos kis tömegben gyűltünk össze, hogy lássuk a mocskos rock apostolát, bár a vége felé nyilvánvalóvá vált, hogy a menet közben becsatlakozott Priest-híveket a legkevésbé sem izgatja Zakk. Ami ennél nagyobb probléma, hogy Zakket sem izgatta különösebben a tiszteletére Fehérvárra zarándokolt had. És nem arra próbálok célozni, hogy nem tisztelte meg a közönségét egy korrekt koncerttel, egyszerűen csak arra, hogy hiányzott az a plusz, amitől egy szimpla fellépés nehezen feledhető élménnyé változik. A setlist teljesen rendben volt, a My Dying Time-tól kezdve a Stillbornig mindent hallhattunk, bár felmerült a kérdés, hogy a mára teljesen lelaposított In This Rivert miért kell lépten-nyomon eljátszani, pláne úgy, hogy kimarad az a míves gitárszóló, s helyette Zakk busongó fejét kapjuk a zongoránál. Még kevésbé érthető az elképesztően hosszú és kötelezően tálalt tényleges gitárszóló. Tudjuk, hogy korunk egyik legjobb gitárosáról beszélünk, de ez a végletekig elnyújtott, időnként fantáziátlan és rutinból lenyomott technikázás olyan szinten akasztotta meg a koncertet, hogy utána kellett néhány perc, mire visszarázódtam az alapszituációba.

A hangzás jó volt, a látvány már nem annyira. Széles terpesz, aztán adjad neki, darálás a köbön. A koncert vége felé villant be, hogy mi hiányzik nekem a mostani Zakkből: a sör. Mint állandó kellék, mint kiegészítő, mint a kiépített, olajozottan zakatoló brand része. Szerettem nézni a koncertvideókon, ahogyan hátramegy, iszik két-három kortyot, aztán behajítja a közönségnek a poharat. Jópofa volt, illett az imidzshez, és szórakoztatott. Ezek az apróságok mára kikoptak. Egy iszonyú profi zenekart láthattunk egy iszonyú profi vezérrel, de a hangsúly immár tényleg a profin van, nem pedig a felhőtlen szórakozáson és szórakoztatáson. Korrekt és jó koncert volt, s ha Zakk pörgős formában lett volna, akkor felejthetetlen élmény is lehetett volna. Így sem panaszkodom, elrakom agyam szívecskés ládikójába, hogy bármikor előkaphassam, ha egy jó emlékre vágyom.

Remekül éreztem magam, bár ebben nagy valószínűséggel az is közrejátszott, hogy végre együtt lehettünk szerkesztőségileg. Csalódott nem vagyok, régóta ismerem a mondást: ne nyúlj a bálványhoz, mert kezeden marad az aranyozás! Respect. (R.B.)

Utoljára tíz évvel ezelőtt, Brnóban láttam a Judas Priestet (az Epitaph turnés szigetes buli idején éppen nyaraltam), és azóta történt körülöttük egy és más, így aztán őszintén kíváncsi voltam, mit produkálnak a FEZEN-en. A kezdésre minden túlzás nélkül óriásira hízott a tömeg a nagyszínpad előtt, tényleg nem gondoltam volna, hogy ennyien összegyűlnek Rob Halfordékra, de hát a kedvező jegyár és az erős hármas leosztás, ugye, szóval a dolog még annak fényében sem meglepő, hogy a 2002-es és 2004-es budapesti bulik annak idején katasztrofális buktát jelentettek a szervezőknek. Számomra előzetesen két fő kérdés merült fel: az egyik, hogy mire képes manapság élőben a Metal God, akinek már tíz éve is komoly nehézségei akadtak bizonyos magasakkal, a tavalyi Redeemer Of Souls dalaiban pedig csak az nem hallja, milyen nyomokat hagyott a kor a legendás hangszálakon, aki töksüket. A másik, hogy miként melegedett meg a zenekarban a pótolhatatlannak hitt, de igazából már a legutóbbi lemezről sem hiányzó K.K. Downing helyére állított Richie Faulkner. A válasz ezek közül csak az egyikre egyértelmű, arra viszont nagyon, de a lényeg így is az, hogy a csapat összességében megint hengerelt.

A Priest nem az a setlist-variálós banda, így nem okozott meglepetést, hogy a műsor nem tért el a többi európai bulin nyomott programtól. A War Pigs / Battle Cry intro után a Dragonauttal kezdtek, ami nyilvánvalóan nem kívánkozik a csapat klasszikusai közé, de jó tempója van, így pont alkalmas arra, hogy a zenekar és a közönség egymásra hangolódjon, majd az öregek a Metal Gods és a Devil's Child kettősével annak rendje és módja szerint kenyérre is kentek mindenkit. Az persze már itt is fülbeötlő volt, hogy a csípőproblémái miatt bottal színpadra lépő, majd azt a nyitószám után azért elhagyó Rob hangjának kopásával nem nagyon lehet mit kezdeni. Pár hét múlva 64 éves lesz, így reálisan sem várhatja el senki, hogy minden menjen neki, amit régen tudott, az összes korosodó régi nagy hang így van ezzel Ian Gillantől Robert Planten át David Coverdale-ig. Halford ugyanakkor hasonlóan rutinos vén róka, mint az említettek, így nagyon okosan nem ment bele kínos manőverekbe, inkább ráhagyta magát a visszhangosításra, a közönségre, illetve ki tudja még, mire.

Azért fogalmazok óvatosan, mert negyedikként mindjárt a heavy metal műfaj egyik leghatalmasabb alapműve, a legendásan hangszálgyilkos Victim Of Changes következett, ahol viszont feltűnően rendben volt minden úgy az előzményekhez, mint a folytatáshoz képest. Ég és föld volt például a különbség Halford ebben a dalban, illetve a kicsit később elővezetett Beyond The Realms Of Deathben nyújtott teljesítménye között, de arra sem találok racionális magyarázatot, hogy valaki simán eltolja a Victimet, sőt, az utóbbi tizeniksz évben élőben híresen szanaszét szenvedett Painkillert is, a jóval fapadosabb, egyszerűbb Redeemer Of Soulsban viszont látványosan gondjai akadnak. Ez bizony finoman szólva is gyanús volt, de nem akadtam fent rajta, végül is inkább támaszkodjon valaki ebben az értelemben is mankóra, mintsem, hogy valami kínosat produkáljon... Persze nem állítok semmit, mert én sem tudhatom, volt-e trükközés vagy sem, és különösebben igazából nem is érdekel. A Victim így is libabőrös csúcspontnak bizonyult, Halford kisugárzása pedig a régi, egyszerűen vonzza a tekinteteket. Ezt nem lehet tanulni, vagy ott van valakiben a karizma, vagy nincsen. És mondhat nekem akárki akármit, még csak megközelítőleg hozzá fogható kaliberű frontemberek sem nagyon bukkantak fel az utóbbi években a színtéren...

A koncert meglepetését számomra ugyanakkor mégis Richie Faulkner jelentette. Arról lehet vitatkozni, mennyire jó ötlet a fiatal szőke srácot nyilvánvalóan direkt módon K.K. Downingnak öltöztetni – komolyan mondom, ha valaki nem tudja, hogy Ken évek óta nincs itt, és kevésbé figyelmes, az bizony látvány alapján sem mondja meg feltétlenül... –, ahhoz viszont nem férhet kétség, hogy Halford, Ian Hill és Glenn Tipton nem túloznak az aktuális interjúkban, amikor a zenekar friss motorjaként áradoznak Faulknerről. A mai Judas Priestet zeneileg bizony tényleg Richie viszi a hátán. Az csak a dolog egyik része, hogy már csak korából adódóan is látványosabb és energikusabb figura a többi hangszeresnél, gitározásáról viszont tényleg csak szuperlatívuszokban tudok beszélni: végig csodálatosan hozta a klasszikus szólóremekműveket, kezei alatt új életre keltek a hosszú évek óta ismert futamok, az öregek pedig – nagyon bölcs és tiszteletre méltó módon – végig hagyták is érvényesülni az ifjú titánt.

Mindez azt eredményezte, hogy pusztán a gitárszekciót tekintve a banda szerintem jobb volt most, mint akármelyik korábbi találkozásunk alkalmával, és ezt természetesen nem Downing ellen mondom, hanem Faulkner mellett. Amit például a már említett Beyond The Realms Of Death legendás szólóbetétjében produkáltak Glenn-nel vállvetve, attól szabályosan elérzékenyültem, annyira parádés volt. De Richie még az olyan közhelyszerűvé nemesedett dalokba is képes volt új ízeket vinni, mint a Priest Paranoidjának számító Breaking The Law vagy a You've Got Another Thing Comin'. Utóbbiba épített rövid, önálló betétje mindent tartalmazott, ami Zakk Wylde-nak a Black Label-program tengelyében szokásosan elővezetett agyzsibbasztó, zeneietlen, hangulatgyilkos monstre hokiorgiájából hiányzott: volt vezérfonala, eleje, közepe és vége, villantott benne, de mindenféle öncélúságtól mentesen, és tele volt lélekkel. Valahogy így van értelme önálló szólóba bonyolódni egy fesztiválbulin, másképp nem nagyon...

A cucc nem szólt éppen high-end módon, de én végig élvezhetőnek találtam a hangzást, szépek és látványosak voltak a fények is, az öregek pedig a megszokott minőségben, kicsit talán meglassulva, de azért láthatóan élvezettel nyomták a jobbnál jobb régi dalokat (volt hatalmas közönségkórussal kísért Turbo Lover, Jawbreaker az istenkirálycsászár Defenders Of The Faithről, Hell Bent For Leather a szokásos motoros bejövetellel, meg persze Electric Eye és zárásként Living After Midnight is), illetve az ennyire nem izmos, de azért szerethető újakat (bár ezeket egyébként nem erőltették túl, a Dragonaut és a Redeemer mellett egyedül a Halls Of Valhalla szólt a legutóbbi albumról, és utóbbi működött közülük a legjobban). Túlságosan persze nem erőltették meg magukat – Scott Travis megint nyilvánvalóan csak a szükséges legminimálisabb minimumot hozta, Ian Hill meg szokása szerint megbújt hátul –, de hát nekik már nincs mit bizonyítaniuk, minden egyes újabb turné, újabb fellépés jutalomjáték, az elmúlt több mint negyven év megérdemelt megünneplése. A közönség ennek megfelelően hozta is a nagy legendáknak kijáró szokásos népünnepély-fogadtatást, vagyis a hangulatra sem lehetett panasz.

Mit is fűzhetnék még hozzá ehhez? Kiváló este volt ez három nagyszerű előadóval, akik közül elég egyértelműen a Priest vitte el a pálmát, de hát szerintem senki nem is várt mást, egy efféle fesztiválon a műfaj nagy öregjeivel lehetetlen versenyre kelni. Külön öröm, hogy mindennek ilyen sokan voltak tanúi. Kíváncsian várom, jövőre mivel tromfol rá az idei felhozatalra a FEZEN. (D.Á.)