Koncert

Egy Iron Maiden-turné mindig a figyelem középpontjában áll, így már jóval azelőtt pontosan lehet tudni egy-egy koncertről szinte mindent, hogy a zenekar akár csak megérkezett volna az adott országba. Természetesen a Legacy Of The Beast névre hallgató aktuális kör dallistája, színpadképe és minden egyéb is jóval a zenekar újabb soproni eljövetele előtt ismert volt, és ahogy lenni szokott, ezúttal is bőven akadtak hozsannázók, de fanyalgók is. Merthogy az előre beharangozottaknak megfelelően valóban több régóta nem játszott csemege is bekerült a programba, a szett 60 százalékát azonban így is azok a kihagyhatatlan klasszikusok tették ki, amik mindig elhangzanak a zenekar koncertjein. Megértem tehát azokat, akik nem voltak maradéktalanul elégedettek a várható programmal, ha azonban megnézzük, milyen műsorral turnézik mondjuk a Slayer, akkor kizárt, hogy a Maiden-fanoknak lenne okuk a fanyalgásra.

És természetesen meg is telt velük a VOLT egész területe, ami a hatalmas embertömegnek meg az esőzések miatt kialakult sártengernek köszönhetően meglehetősen élhetetlenné is vált csütörtök estére. Ha jól tudom, nagyjából 35 ezer néző látogatott ki aznap a fesztiválra, ennyit pedig kétségtelenül nem bírt el sem a terület, sem az infrastruktúra: amellett, hogy még a bejárattól 1-2 kilométerre is szinte lehetetlennek bizonyult parkolni, bent is alig lehetett eljutni A-ból B-be, és természetszerűleg mindenhol kígyók kígyóztak. Ha tehát kaját vagy sört akart az ember vételezni, az igen hosszadalmas és fájdalmas procedúrát jelentett, az pedig tényleg már csak apróság mindezek mellett, hogy alkoholmentes sört az egész fesztivál területén nem lehetett kapni.

Szervezést tekintve tehát finoman szólva sem vizsgázott jelesre az idei VOLT, a Maiden bulija, illetve az előttük fellépő Tankcsapda viszont egyértelműen kárpótolt mindenkit. Hazánk elsőszámú rockzenekara jelenleg a Lukács 50 programmal ünnepli frontemberének fél évszázados szülinapját, amihez természetesen speciális, valamennyi lemezüket kronológiai sorrendben megidéző összeállítás dukál. A Baj van!-tól a Vagyok olyan szemétig tartó program pedig tökéletes is volt ide, hiszen a legnyilvánvalóbb számaikat válogatták össze, ami a régi fanoknak és a fesztiválra nem feltétlenül a metal miatt kilátogatóknak is tökéletesen feküdt. És ugyan a magam részéről a zenekar első nyolc-tíz évét szeretem igazán, egyértelmű volt, hogy a közönség már nem A legjobb méregre indul be a leginkább. Ráadásul az újabb dalokat húzósabban, feszesebben is játszották, mint a néha az eredeti verzióknal kifejezetten lassabbnak tűnő old school cuccokat. Bár ez az este nyilván nem róluk szólt, megérdemelten gyűjtötték be a publikum elismerését, hogy utánuk csaknem egy órán keresztül üresen álljon a színpad.

Angol-belga volt ugyanis aznap, az Iron Maiden focibuzi tagsága pedig szépen ki is várta a meccs végét, ami azt jelentette, hogy bő fél órát várakoztatták a színpad előtt nyomorgó több tízezres tömeget. Nem volt valami szimpatikus húzás tőlük, de a rajongók túlzottan nem rágtak be miatta: egy kérészéletű „Mi a fasz van?" kórust leszámítva nyugiban várakozott mindenki. Megjegyzem, az lett volna a tuti nyerő húzás, ha a voltosok kirakták volna a meccset a kivetítőre, de úgy tűnik, ez senkinek sem jutott eszébe, vagy egyéb feltételek nem voltak adottak hozzá. Amikor aztán tíz után néhány perccel felhangzott a Doctor Doctor intro, majd utána Churchill híres beszéde, már eszébe sem jutott senkinek, hogy azért egy kicsit megszívattak bennünket: az Aces High-jal színpadra robbanó Maiden ugyanis minimális szünettel, két órán keresztül gyakorlatilag tökéletes programot csavarintott elő.

Szabadtéri fesztiválok esetében kiküszöbölhetetlen, hogy a szél miatt időnként hullámzó legyen a sound, ezt leszámítva azonban nem is emlékszem, voltam-e már ilyen jól megdörrenő Maiden-bulin. Az esetükben élőben sajnos sokszor jellemző tompaságnak nyoma sem volt: a gitárokat és a basszust is remekül lehetett hallani, Bruce Dickinson hangja pedig pont kellő mértékben emelkedett a hangszerek fölé. A csapat a setlist összeállítása mellett a látványra is nagy hangsúlyt fektetett: rögtön az Aces High alatt be is dobták a talán leglátványosabb elemet, a színpad fölé ugyanis egy hatalmas Spitfire-t lógattak be, miközben Dickinson pilótasapkában rohangászva süvöltötte a klasszikus sorokat. A ráadásban elhangzottakat leszámítva minden nóta saját, igen látványos háttérvásznat kapott, de egyéb showelemekben sem volt hiány: megjelent Ikarosz is a színpad felett, 3D-ben, ahogy természetesen ismét volt óriás (és eléggé predatoros) Eddie-fej, meg a megszokott, egészalakos verzió is a The Trooper alatt, a legnagyobbat azonban kétségkívül a dupla lángszóróval rohangászó frontember ütötte a műsor vége felé.

A látványt tehát eléggé odatették, de ami még fontosabb, a dalok is nagyon jól megdörrentek, és tényleg akadt köztük nem egy érdekesség. A Flight Of Icarust például évtizedek óta nem játszották, de a ráadásban elővett The Evil That Men Do-t sem mostanában lehetett hallani tőlük, a Where Eagles Dare és a Revelations pedig hiába kerülnek elő kisebb-nagyobb rendszerességgel a turnékon, nem éppen nyilvánvaló koncertnóták. A Blaze-éra két tétele pedig tényleg igazi csemege volt: A Sign Of The Cross alapból a zenekar valaha írt legjobb nótái közé tartozik, Bruce által énekelve pedig tényleg igazi csúcspont volt, a The Clansman meg Dickinson felvezetője miatt kapott extra érzelmi töltetet. A szabadságért folytatott harcról szóló dal előtt elmesélte ugyanis, hogy anno az őt évekig vívni tanító Vadászffy Zsolt akkor hagyta el Magyarországot, amikor egy nap arra ébredt, hogy orosz tankok állnak az ablaka alatt, így ezzel a nótával rá kívánt emlékezni. Ilyen felvezetés után pedig nyilván hatalmasat is robbant a dal, ami lemezen ugyan meglehetősen szürkécske, de Sopronban ezúttal nagyon működött.

Innentől kezdve aztán pillanatnyi szünet sem volt: szinte megszakítás nélkül jöttek egymás után a klasszikus nóták, mi pedig szájtátva figyeltük, milyen jól játszanak még mindig ezek a hatvanas fazonok. A Hallowed Be Thy Name ugyan megmutatta, hogy Dickinsonban sincs már akkora szufla, mint tíz-tizenöt éve, de ez csupán a kitartott hangok hosszából meg egy két magasabb sikolyból derült ki, ezeket leszámítva ugyanis végig kimagaslóan jó teljesítményt nyújtott. Akárcsak a zenei szekció, akik közül megint a végig támadó szellemben basszusgitározó, harciasan vicsorgó Steve Harris, illetve a folyamatosan pörgő, sokak által lesajnált, de a Maiden-gépezet kiemelkedően fontos fogaskerekét jelentő Janick Gers vitték a prímet. Nicko McBrain tökéletesen hozta közben a jellegzetes dobtémákat, Adrian Smith és a fazonra kissé nagymamásodó Dave Murray pedig a szokásos könnyed eleganciával szólózott, azaz szó sem volt arról, hogy rutinból nyomták volna a bulit, vagy spórolósra vették volna a figurát. A foci-kudarc miatt sem volt látható cseppnyi rosszkedv sem a színpadon, de Bruce szokásos fanyar humorával azért annyit megkérdezett, vannak-e belgák a közönségben, merthogy a végén úgyis megkapják a magukét.

A meglehetősen zavaró körülmények ellenére percek alatt elrepült a koncert csaknem két órája, és ugyan az előző turné általam látott két állomása is kifejezetten erős volt a The Book Of Soulsszal, ez a buli még azokra is rávert egy kört.

Fotó: Csudai Sándor / VOLT Official