Nyomtatás
Kategória: Koncert
Találatok: 11089

dream_theater_k2019_01Annak ellenére, hogy a zenekar kapcsán, még táboron belül is – azon kívül meg pláne – minimum egy évtizede mindenki szürkülésről és színvonalcsökkenésről beszél, kétségtelen, hogy mára a Dream Theater vált a vezetőjévé annak, amit a műfaj aranykorában progresszív metal színtérnek neveztek. Az akkori szentháromság másik két tagja, a Queensryche és a Fates Warning népszerűségben messze lemaradva kullog Petrucciék után, a Dream viszont a kifogyhatatlan tartalékokkal rendelkező labrie-zés, manginizés és rudessezés ellenére Magyarországon is ott tart, hogy mindössze fél évvel utolsó hazai koncertjük után is különösebb kockázat nélkül lehet őket elhozni az Arénába. Az érdeklődés garantált. És ugyan a Dream Theater most beforgatott színpadon játszott, a nézőszám egyáltalán nem volt ciki, és abban is biztos vagyok, hogy a buli anyagilag is megállt a lábán.

Nagyban csökkentette a rizikót persze, hogy a fezenes „sima" koncert után ezúttal a fénykort idéző, „An Evening with Dream Theater" szettel érkeztek, amelynek központi részét a banda tavaly jubiláló Metropolis Pt. 2.: Scenes From A Memory lemeze jelentette. Az az anyag, mely népszerűségét tekintve minden bizonnyal Top 3-as a rajongók között, és aminél talán csak az Awake-ért vagy az Images And Wordsért bolondulnak jobban a fanok. Ilyen nosztalgiafaktorral persze lehetetlen hibázni, a koncert végén pedig le is lehetett szűrni a tanulságot, mit kéne tennie a csapatnak ahhoz, hogy a tábor szkeptikus részét is újra maguk mellé állítsák.

időpont:
2020. február 8.
helyszín:
Budapest, Papp László Sportaréna
Neked hogy tetszett?
( 62 Szavazat )

Az előre meghirdetett programnak megfelelően pontban nyolckor elsötétült a színpad, és az aktuális Distance Over Time vizualitását idéző rövidfilmet követően az Untethered Angellel indított a zenekar. Egy Dream Theater-koncert minőségét ma már egyetlen tényező befolyásolja jelentősen, ez pedig nem más, mint a jobb karját frissen kivarratott James LaBrie teljesítménye. Az utóbbi években fizimiskára és sajnos hangilag is látványosan bobbykimballesedő énekesnek régen is akadtak jobb és rosszabb napjai, manapság pedig egészen komoly szélsőségeket tud produkálni. Mivel a hangszeres szekció szinte tévedhetetlen precíziós gépezetként működik, nagyjából az első énekhangoknál eldől, milyen estére is számíthat a koncertlátogató. 2020. február 8-án finoman szólva sem tűntek jónak az előjelek, a nyitódal, illetve az azt követő A Nightmare To Remember alatt ugyanis néhol kifejezetten kínos ének-megoldások is előfordultak, amelyeket sajnos kénytelen vagyok a „gajdolás" szóval jellemezni. A helyzet a harmadikként érkező Paralyzeddal fordult jobbra (ezt vetésforgóban nyomják a turnén a szintén újlemezes Fall Into The Lighttal), ami eleve az egyik kedvencem az aktuális anyagról, másrészt pedig James egyértelműen magára talált vele. Spórolás persze később is akadt, de olyan igazán necces éneklés, ami az első két dalban borzolta az idegeket helyenként, később már nem fordult elő. A számomra kicsit szürkébb Barstool Warrior után következő In The Presence of My Enemies, Pt. 1. abszolút csúcspontnak bizonyult.

dream_theater_k2019_02

Mellőzném a „láttadakezét" és „ezeknemisemberek" jellegű barokkos túlzásokat, azt azonban nem lehet vitatni, hogy technikailag a mai Dream Theater is hihetetlenül együtt van. Húzósan, feszesen, baki nélkül hoztak mindent, csuklóból kirázva, bárminemű erőlködés nélkül. A bajom Mike Mangini érkezése óta sok esetben pontosan ez is a csapat koncertjeivel kapcsolatban. Kétségtelen ugyanis, hogy Mike tényleg minden el tud játszani, gyakran egy kézzel hoz olyan tempókat, amihez másoknak kettő is kevés, sokszor azonban teljesen robot-üzemmódba kapcsolva teszi ezt. Azaz érzés és stenk nélkül. Ezúttal viszont nem ez volt a helyzet: sok esetben bedobott persze most is leginkább csak technikai bemutatókon indokolt megoldásokat, viszont emellett végre emberi érzelmek is leolvashatók voltak az arcáról, és így már az általam sokszor hiányolt, nagybetűs „Feeling" is megvolt a játékában. (A Finally Free prímszámokra tördeléséért azért kár volt a végén, de ennyit elnézek neki.) Mindez pedig magyarázatul szolgált a kétszintes dobcuccra is. Egy olyan hórihorgas fickónál, mint mondjuk Snowy Shaw, még elhinném, hogy így jobban kézre esnek a dolgok, de Mangini esetében ne mondja nekem senki, hogy kényelmes úgy végigjátszani három órát, hogy minden crash-ütésért fel kell nyúlni az első emeletre. Viszont a faszit így legalább nem takarta ki teljes mértékben a cucc, Mike pedig láthatóan élvezte, hogy végre kilát, és őt is látják. Ha pedig ez kell ahhoz, hogy egy Dream-koncert ne élő dobgéppel menjen le, azt mondom, ám legyen!

dream_theater_k2019_03

Az első felvonásból ezt követően már csak a tényleg kiváló, epikus Pale Blue Dot volt hátra, majd a döntően friss anyagnak szentelt egy óra után egy szó nélkül fordultunk rá a húszperces szünetre. Nehéz mit írni a második felvonásról, hiszen ha ezeket a sorokat olvasod, valószínűleg pontosan tudod, hogy a zenekar ebben 1999-es mesterművét, a Metroplis Pt. 2.: Scenes From A Memoryt játszotta el elejétől végéig, csakúgy, mint anno a jobb létre szenderült Petőfi Csarnok szabadtéri színpadán, 2000. július 19-én. Victoria tragikus történetének zenei aláfestéséhez ezúttal egy noir hangulatú rajzfilm is társult, amely remekül hangsúlyozta az egyes tételek hangulatát, a közönség meg nyilvánvalóan az egészet nagykanállal zabálta, elejétől a végéig. Persze alap, hogy a refréneket az egész Aréna teli torokból üvöltötte, de sokszor a verzéknél is elnyomták LaBrie-t, aki több esetben is szélesen mosolyogva nyugtázta, hogy a lelkes publikum néha még pár pillanattal előrébb is jár a szövegben. Az is tagadhatatlan, hogy a kettes blokkban sokkal jobban is énekelt (húsz évvel későbbi önmagának is jobban fekszenek ezek a vokális szélsőségek helyett inkább fogós refrénekkel operáló dalok), a rajongók csordavokáljával megtámogatva pedig igen közel jutottunk ahhoz, amit tökéletes koncertélményként lehet aposztrofálni. És nyilván az sem véletlen, hogy nem a tavaly szintén jubiláló, még a Metropolis Pt. 2.-nál is nagyobb közönségkedvenc Awake-et turnéztatják meg most.

dream_theater_k2019_04

A nyolcvanperces második rész egybefüggő örömünnepként ment le tehát, két kiemelkedő pillanata azonban így is volt: a Through Her Eyes alatt Nicholas egy temetőben bolyongott, ahol Victoria mellett olyan nevek is feltűntek a sírköveken, mint Peart, Abbott, Mercury, Zappa vagy Emerson, majd a megindító pillanatokat követően egy rövid időre megállt a buli, hogy születésnapja alkalmából felköszöntsék a banda turnémenedzserét, akivel tizennyolc éve dolgoznak együtt. A torta átadása utáni happy birhtday-kórus aztán hirtelen átfordult Van Halen-ízű jammelésbe, amihez foghatóan feelinges lazaságot évek óta nem láttam tőlük a színpadon. A közönség persze külön hálás volt ezért a kis finomságért, így a hangulat egy fokkal még forróbb lett, és mindez ki is tartott a második felvonást záró telefonnal világítós (ebbe maga Mangini is beszállt) The Spirit Carries Onig és monumentális Finally Free-ig. A ráadással viszont azt gondolom, igen komoly ziccert hagyott ki a csapat. Ha ugyanis ezek után az Images and Words Metropolis Pt. 1. – The Miracle And The Sleeperét kapják elő, az egész aréna egy emberként onanizált volna, az ilyen előzmények után végül érkező At Wit's Endből viszont szerintem senki sem emlékszik egy hangra sem.

dream_theater_k2019_05

És hogy mi az a bizonyos tanulság, amit fentebb említettem? Szerintem már magad is rájöttél, de azért leírom: ha oly sok hasonló státuszú zenekarhoz hasonlóan a Dream is ráállna az ötévenkénti lemezmegjelenésre és a tematikus turnékra, azt kétségkívül mindenki imádná. Más kérdés, hogy Petrucciék sosem álltak be a sorba... Egyvalami azonban biztos: ez a koncert messze jobb volt, mint évek óta bármi, amit tőlük láttam, és szombat óta szinte egyfolytában csak Dreamet hallgatok. A foglalkozás tehát elérte célját.

dream_theater_k2019_06