Home

Tavaly novemberben lemondóan nézegettem a Chuck Schuldiner komponálói készsége előtt tisztelgő Death-emlékturné bécsi állomásának időpontját, reménytelenül meredtem a költségek és a büdzsém közt tátongó mélységekbe, majd képletesen vállon veregetve azzal biztattam magam, különféle beszámolókból összerakom fejben a koncertet.

Nagy volt az öröm, mikor kiderült, idén június második felében ismét Európában koncertezik az olyan zenei kiválóságokat soraiban rejtő Human-korszakos felállás, mint Steve DiGiorgio basszusfenomén, valamint az általam a numero unónak tartott, Focus albumot készítő Cynic-agyak: Paul Masvidal és Sean Reinert. A hazai koncert költsége ráadásul töredéke az osztrák kiruccanásnak. S ha mindez még nem lett volna elég: a Gorguts is csatlakozott az eseményhez, ami nekem, rohadék sznobnak, nem is pusztán a Luc Lemay neve fémjelezte régivágásúan progresszív death metal csapat eljövetelét jelentette, hanem az újkori felállásban a gitárosi poszton tevékeny Kevin Hufnagelét és a basszusgitárosin pengető Colin Marstonét is. Mindketten az általam istenített Dysrhythmia tagjai (többek között). (Anyabandájuk 2010-ben egyszer már majdnem játszott Budapesten, de a Bálványvér Booking csődközeli állapota végül csak kihagyott lehetőségként lebegtette meg a koncertet...)

A korai kezdés egyben a vég kezdete volt – lásd később! Előrelátóan korán érkeztünk, s nem hiába! A merchpultnál maga Luc Lemay posztolt, s kínálta a portékát. Épp mikor rácsodálkoztam, hogy Kevin Hufnagel szólólemezei is ott sorakoznak CD-n, ismerős pilickázás hangzott föl, meg is jegyeztem, na, ez pont olyan, mintha az éppen szemlézett eszelős korongról szólna. De nem! Hanem ennél még jobb: Kevin fönt ült egy karosszékben a színpadon és éppen önmaguk előzenekaraként előadta az ukulelés szólóalbumát (miközben Masvidal ez alapján állított a keverőnél a hangzáson). A köz előbb tamáskodva, majd egyre inkább köré/elé gyűlve adózott a kedvtelésének, ami, tegyük hozzá, bármilyen metalkoncerten „idegen test" lenne, pláne egy old school death metal esten. Bár ez a fajta muzikalitás a lemezt hallgatva sem nyert meg magának, élő felhangzása adott neki egy pluszt, exkluzivitást (lásd fönn „rohadék sznob").

Pontosan kezdtek, negyed nyolckor. Luc – aki egy fittebb Rudán Joe-kinézettel bír – haja már deres, kopott, fölül foltban hiányos, szemüvegben állt színpadra (üdv, Gábor!), de a lelkesedése a régi, nem hiába: hosszú évek kihagyása után újra banda áll a háta mögött, s a tavaly kiadott Colored Sands lemez is a Gorguts pályafutásának egyik csúcsalkotása, még akkor is, ha a régi hívek kissé értetlenkedve, szemöldököt felhúzva fogadták. Persze valaki mindig a demókra, az első két albumra esküszik... A Gorguts pedig a változásra voksolt. A korábbinál is elszállósabb, a poliritmikusnál is polibb, a törtnél is törtebb ritmusok jellemzik a disszonáns megszólalású muzsikájukat – nem függetlenül a Dysrhythmia két oszlopos tagjától, akik pedig biztos próbáltak „egyszerűen" játszani. „Ehhez el kell szívni egy rakétát!" – kommentálta mellettem egy őshívő, aki csakis a második lemezről elhangzó Orphans Of Sicknessnél nyílt meg a zenére, hajrepdesve. Némileg igaza volt, mert a Gorguts nem az a könnyen befogadható zenét nyújtja, amire egy kora nyári estén búzasört ropogtatva bólogatnánk, viszont a zsigerek mellett az agyra hat: intellektuális művészmetal a kortárs törekvésekhez hangolva. Nem véletlen, hogy a legújabb lemez első négy számával indították az órásra rúgó programjukat, pluszba aztán még hozzácsapták a Reduced To Silence albumzárót is. A korábbi lemezek egy-egy dallal idéződtek meg, végül az Obscurával búcsúztak a tömény muzsika híveitől. Én is, aki kattanok rájuk, azt mondom, sok volt aznap este belőlük. Eközben persze vigyorgok.

Háromnegyed kilencre szépszámú rajongót hordott össze a szél a színpad elé, az ezres lélekszámú publikumban akadtak Győrből, Pécsről, Szegedről, Paksról érkező hívek, hogy csak a személyes ismerősöket említsem, akik közül nem egy előcibálta a szekrény mélyéről régi Death-pólóját is az esemény tiszteletére. Tényleg ünnepi pillanatokról volt szó! Hatalmas üdvrivalgás fogadta a Max Phelpsszel kiálló Death To All négyesfogatot. Nekem DiGiorgio személyében divinációban volt részem, mivel a cynices srácokat már többször láttam koncerten (a három hazaiból kétszer). Steve, a számomra kultikus Sadus lemezeinek és megannyi mesterműnek vendégszereplője, végre élőben is felmagasztosulhatott, ami az ő méreteivel nem is nehéz: a kétméteres, derékig érő hajú, szakállas basszusmágus akárcsak egy rock and roll-partin játszott volna, olyan könnyedséggel hozta elő hangszeréből a jellegzetes hangokat. (Bár a Cosmic Sea-közepi kiállása szerintem dramaturgiailag elhibázott volt...)

A tavalyi program idénre is kitartott: Flattening Of Emotions a Humanról, Leprosy és Left To Die, aztán a Suicide Machine – erős kezdés. Ment a szemezgetés mind a hat albumról (Spiritual Healing, Within The Mind, Cosmic Sea, a zseniális Crystal Mountain), és volt a videomontázs Chuckot megidézve. Elsőre kissé furának tartottam, hogy a Crystal Mountain után Masvidal és Reinert elhagyják a teret, s két szám erejéig az Obscura gitáros-énekese, Steffen Kummerer és dobosa, Hannes Grossman került színpadra. Persze ők is a Death-Cynic zenei emlőin nevelkedtek, így nem volt vitás, itt a helyük. Steffennek a kisujjában volt a Spirit Crusher és a Symbolic (második kontrollvesztés részemről, az első a Crystal Mountainnél esett meg...), a hangja is jobb Maxéénél, sokkal erőteljesebb, jellegzetesebb. Ráadásul Maxnél, aki kicsit úgy viselkedett, mintha partvisnyelet dugtak volna a hátsójába – mindig DiGiorgio konferált, lelkesített, lelkesedett a mikrofonba! –, sokkal jobb frontembernek is bizonyult.

Aztán Masvidalék visszatértek és jött a Zombie Ritual–Baptized In Blood kettős, majd... vége szakadt! Tíz óra lett és annyi! Na, ez a HATALMAS CSALÓDÁS, a kielégítetlenség, az elégedetlenség. Mikor a turné setlistjei szerint várt volna ránk még két dal is. Pont mikor a hangulat a tetőfokára hágott. Coitus interruptus kábé. Még hogy a csúcson kell abbahagyni! A világtól távoli koncerttér, és tízkor leoltanak, kikapcs! Botrányos, mikor lesz még lehetőségünk ezeket a muzsikusokat, ezeket a számokat hallgatni élőben?!

Máskülönben ilyen kristálytisztaságú, arányos és erős hangzású szabadtéri koncerten talán az első hazai (PeCsa szabadtér) Sepultura-koncert óta nem voltam.

Kiváló koncert, méltó tiszteletadás – kissé méltatlan vég.

Fotó: Polgár Péter