Koncert

Ha láttál az utóbbi pár évben egy Amorphis-koncertet, akkor láttad az összeset, tudod mire számíthatsz – kis túlzással mondhatnám ezt is, mivel az Amorphis biztonsági játékot játszik hosszú évek óta mind az élő fellépéseket, mind a lemezes dalokat illetően. A tavalyi Nightwish előtti kis liezonunk után kedvem támadt hosszabban megtekinteni őket, és nem is kellett sokat várni, pár hónap után újra eljöttek hozzánk, immár főzenekarként.

Igazából sokat nem is tudnék hozzátenni ahhoz, amit a decemberi beszámolóban leírtam velük kapcsolatban (kivéve, hogy most nem volt vendég a színpadon), ugyanazt a formulát használják évek óta (bár mintha Esa Holopainen a szokásosnál mozgékonyabb lett volna), és ugyanúgy nem igazán szeretik a sok fényt magukon (sajnos). Aránylag sötétbe burkolózott zenekart láthattunk, és ugyan tényleg olyan az egész, mintha egy rakás bizonytalan középiskolás zenélne (kurvajól egyébként) egy lelkes, magával ragadó frontemberrel, aki nem kommunikál túl sokat a közönséggel, valahogy egy idő után mégis együtt énekled vele az aktuális és régebbi slágereiket.

Érdekes, hogy egyben sokat hallgatva akár egysíkúnak is lehetne mondani a zenéjüket, szinte panelesen építik fel a dalokat, hasonlóan fülbemászóak a refrének, és ha nem mélyedsz el a munkásságukban, ez az érzés meg is fog maradni. Ha kicsit jobban belemászol a dalaikba, élesen el fog különülni a korai éra és az utóbbi pár évben kiadott lemezek világa, inkább az érzékelhető, hogy az elmúlt jó pár évben lemezen megjelent dalok között nagyobb a hasonlóság (és itt utalnék vissza a pár sorral feljebb említett biztonsági játékra). Ám a hasonlóság ellenére mégis baromira magukkal ragadnak a koncerteken előcitált számok, a refrének kimondottan nagyot ütnek, legyen szó a Sky Is Mine-ról, a Silent Watersől, a House Of Sleepről vagy a kihagyhatatlan, gigasláger Silver Bride-ról. Hozzátenném, borzasztóan boldog vagyok, hogy a tavalyi albumról a kedvencemet (Bad Blood) úgy tűnik, tartósan műsorra tűzik.

Nem tudtam nem észrevenni, hogy a My Kantele milyen hihetetlen erővel dörrent meg, igazából meg is lepett, hogy ez az idén húszéves Elegy-lemezes dal mennyire friss, és döbbenetesen erőteljes még mindig. De ha már a nagykorúságot meghaladó számokról esik szó, ugyanerről az albumról a On Rich and Poor is elhangzott aznap, szintén remekül belesimulva a többi szerzemény közé. Igazán előkotorhatnának még pár régebbi számot, a Summer's Endnek vagy az Alone-nak például felettébb tudnék örülni, hogy maradjunk a pozitív szemléletű daloknál. Egyékbént meg legyen bármilyen kiszámítható az Amorphis, valahogy mégis jólesik újra és újra megnézni őket: bevált, biztonságos, tudod, hogy mire számíthatsz és legközelebb is bevállalható, ha pár hónapos szünet után megint felénk járnak.