Koncert

Az Amon Amarth szép szorgos munkával, fokozatosan építkezve Európa vezető metal csapatai közé nőtte ki magát, jelenleg pedig – tetszik vagy sem – szépen ott is trónolnak a csúcson, közvetlenül a Nightwish és a Sabaton alatt. (A Maident, a Priestet és a többi három-négy évtizedes múlttal büszkélkedő alapcsapatot most hagyjuk, ők abszolút más liga és kategória.) A fáradhatatlan vikingek tehát már most is komoly nézőszámokat vonzanak, és gyakorlatilag bármely fesztiválon húzónévnek tekinthetőek, ez a tendencia pedig vélhetően a jövőben csak erősödni fog, a magam részéről mégsem az ő kedvükért érkeztem elsősorban a Barba Negrába, hanem a szintén svéd Grand Magus miatt.

Azt ugyan nem állítanám, hogy a kezdetben doom metalnak indult, fokozatosan azonban epikus, heroikus heavy metal brigáddá fejlődött Grand Magus a legnagyobb kedvenceim közé tartozik, azonban tény, hogy markáns, sajátos stílussal rendelkeznek, lemezeik és dalaik hangulatosak, ráadásul a Spiritual Beggarsből indult, fizimiskára Kirk Windstein unokaöccsének kinéző Janne „JB" Christoffersson személyében van egy kifejezetten jó énekesük is. És bár kinézetre ő sem kevésbé viking vagy metal, mint Johan Hegg, be kell vallanunk, hogy közel sem olyan szuggesztív frontember, mint a tülökből sört vedelő Amon Amarth-fővezér. Mivel pedig még így is egyértelműen ő a legizgalmasabb figura a csapatban – a többieket nem lehet igazán komoly színpadi egyéniségnek nevezni –, sajnos a Grand Magus inkább csak átlagos, mint kiemelkedő koncertzenekar. A dalok persze egyben voltak élőben is, JB pedig lemezminőségben énekelt, de elsősorban a kissé szürkébb ritmusszekciónak köszönhetően (meg talán a másik gitár hiányának), nem volt igazi stenk az előadásban. Becsülettel eljátszották negyvenperces programjukat, a közönség lelkesen lengette is az öklét, és jó is volt hallani az olyan dalokat, mint az Iron Will, a Hammer Of The North vagy a Kingslayer, de túlzottan nem nyűgöztek le.

Az Amon Amarth viszont ellenállhatatlan élőben, és ezt úgy mondom, hogy sosem voltam rajongójuk. Élükön azonban ott áll a tökéletes frontviking, az iszonyúan karizmatikus, tiszteletet parancsoló, mégis roppant közvetlen és barátságos Johan Hegg, aki akár egymagában képes lenne eladni a teljes csomagot, mégis a mellette álló muzsikusokon is bőven volt mit nézni, a kissé statikus Grand Magus után ugyanis a folyamatosan headbangelő és rohangászó arcok egyenesen lehengerlőnek tűntek, amin a minden igényt kielégítő hangzás még dobott is egy lapáttal.

Bár a koncert napján általam ismeretlen okból mindkét banda programját előre kellett hozni egy órával, úgy tűnt, a legtöbb nézőhöz szerencsére eljutott az információ, így kevesen maradtak le valamelyik csapatról. Végül még a módosított kiírásnál is pár perccel hamarabb kezdett mindkét zenekar, ennek ellenére azonban már JB-éket is szép számú közönség figyelte, az Amon Amarth kezdetére pedig valóban csurig telt a klub, a sold out táblát valamikor a két buli közötti szünetben kellett kitenni. Az Amon Amarth pedig minden be is vetett a látvány tekintetében is, hiszen amellett, hogy változatos és igen jól megkoreografált fények borították folyamatosan a színpadot, egy gigászi vikingsisakot is megálmodtak a deszkákra, ennek tetejére került fel Jocke Wallgren gigászi dobcucca, kétoldalt pedig lépcsők biztosították, hogy a többiek is felrohangászhassanak rá, amikor csak kedvük tartja.

Mindehhez még „igazi" viking harcosok is feltűntek a színpadon, akik először a The Way Of The Vikings alatt csaptak össze egymással, majd két-három dalonként újra feltűnve mutatták be a különböző viking fegyvernemeket, kardoktól egészen az íjakig. És bár ez így leírva borzasztó komolynak hangzik, az egész bulinak volt egyfajta kedélyes, jópofa, családias hangulata, köszönhetően a népét sok esetben magyarul megszólító, feléjük cinkosan kikacsintó, és még a közönségből hozzávágott mikulássapkát is felpróbáló főviking kedélyes konferanszainak. A műsor leginkább az idei Jomsviking dalaira épült, amelyek közül hat is elhangzott, de összességében a három ráadással együtt tizenhét tételesre hizlalt programot az újabb keletű Amon Amarth-számok dominálták, mivel az utolsó három lemezről érkezett a teljes szett csaknem kétharmada.

Lehet szeretni a svédek muzsikáját, mint ahogy másokat meg nyilván hidegen hagy ez a fajta, a hörgés ellenére is sok esetben kifejezetten fogós, akár még slágeresnek is nevezhető, dallamos death metal, az viszont vitathatatlan, hogy az Amon Amarth kiváló koncertzenekar. Mivel pedig egy metalcsapat igazi erejét a koncertek mutatják meg, kijelenthetjük, hogy megérdemelten tartanak ott, ahol.

Fotók: Barba Negra Music Club