Koncert

Bár valóban illusztris névsor köthető az Almanac zenekarhoz, első lemezük érkezése mégsem hozott túlzottan lázba. Annak ellenére ugyanis, hogy a Victor Smolskival felálló Rage kezdetben hatalmasat ütött, számomra a végére teljesen érdektelenné és szürkévé vált a zenekar, ráadásul egy kifejezetlen kellemetlen személyes élményem is van velük kapcsolatban. A Tsart így leginkább csak azért hallgattam meg, mert David Readman rossz cucchoz még nem adta a nevét. Az Almanac pedig minden kétséget kizáróan felülmúlta várakozásaimat, bemutatkozó lemezük ugyanis egy kiválóan sikerült, izgalmas, de egyben rettentően fogós anyag lett.

Mivel Jeannette Marchewkát leszámítva a főnök Smolski mellett olyan énekesek vannak a csapatban, akik maximálisan elkötelezettek más formációknál (Readmannek ott a Pink Cream 69, Andy B. Francknak meg a Brainstrom) előzetesen egy csípőből eltolt hakni-bulira számítottam. Főleg, miután kiderült, hogy vélhetően a gyér érdeklődés miatt áttették a koncertet a Dürerbe (a Barba Negra eleve elvetélt ötlet volt). Az Almanac azonban ismét rám cáfolt, a számukra láthatóan túl kicsi színpad, és a jelenlévők alacsony száma (nagyjából hatvan-hetven ember) ellenére olyan koncertet kanyarítottak, ami a dallamos heavy metal műfajában az utóbbi évek általam látott legjobbja volt.

Ugyan a főzenekar előtt fellépő Gloryful programjának nagyjából felére már leértem a Dürerbe, a fiatal német csapat nem tudott lekötni meglehetősen szokványos heavy metaljával, így inkább rápihentem Smoskiékra. Nem mintha az ötfős, egyébként már három lemezzel büszkélkedő Gloryful rossz lett volna, sablonos heavy metaljukhoz azonban ezúttal nem éreztem túl sok kedvet, amit csak súlyosbított a kissé kásás sound és a borzasztóan nagy hangerő.

Az Almanac programjára aztán valamelyest tisztult a hangzás, de náluk is kellett három-négy dal, mire a három énekest és a kifejezetten sűrű zenei alapokat sikerült arányosan kikeverni. Maga a koncert pedig valóban tökéletes volt: Smolski egy gitár-isten, aki mellett a Michael Kolar és Armin Alic bőgős alkotta ritmusszekciós is zseniális volt (Enric Garcia billentyűst nem hozták), a három énekes pedig a csillagokat is leénekelte az égről. Mindezt olyan fesztelen, laza és barátságos hangulatban, amit ritkán látni színpadon. Apró bakik persze voltak (Readman és Franck ugyanabban a nótában, nagyjából két perc különbséggel kezdett el kikapcsolt mikrofonnal énekelni, és Jeannette is szemmel láthatóan puskázott néha a többiekről, hány refrén is van még), de ezek a momentumok csak hozzátettek az egész estét belengő örömzene-hangulathoz.

A nagyjából másfél órát kitevő program körülbelül egyenlő arányban vegyítette a Tsar lemez legjobb dalait (címadó, Self-Blinded Eyes, Hands Are Tied, Nevermore, majd a koncert második felében Children Of The Future és No More Shadows) Smolski korábbi dolgaival. Ezek közül elsőként a Dies Irae érkezett a smolskis Rage tán legjobb lemezéről, a Unityről, amelyről később a címadót is előkapták. Michael Kolar teljesítményéről pedig csak annyit, hogy a múlt heti Tarja-koncerttel ellentétben innen nem hiányzott Mike Terrana, Kolar ugyanis remekül hozta a kifejezetten nehéz és látványos dobtémákat. Hatalmas élmény volt a Suite Lingua Mortis-blokk is, a koncertet pedig két Rage-klasszikus, a Straight To Hell és az Empty Hollow zárta.

Amellett, hogy mindenki remek teljesítményt nyújtott a színpadon, az is egyértelműen látszott, mennyire kell ide Andy. A legendás német humort magabiztosan csillogtató, folyamatosan bohóckodó, a formaruha viselése alól is felmentést kapott fickó ugyanis két perc alatt zsebre tette az egyébként is rendkívül lelkes közönséget; rengeteget kommunikált és viccelődött a többiekkel meg a publikummal (Laszlo!) is. És bár a folyamatosan hasra esni akaró Jeannette és az egyenruhájában eléggé malacos Readman, valamint a kifejezetten szerényen nyilatkozó, a koncertnek minden pillanatát rendkívül élvező Smolski is szimpatikusak voltak, tény, hogy kell egy olyan zenebohóc az élre, mint Andy. Remélem, hogy ez a formáció ebben a formában még nagyon sokáig együtt marad, a magam részéről ugyanis egyértelműen több fantáziát látok most bennük, mint akár a Rage-ben, akár a Brainstormban. A PC69 határeset.

Fotó: Polgár Péter