Klasszikushock

„Életem egyik legnagyobb ballépése" – kommentálta Ken Hensley az éppen huszonöt éve megjelent album borítóját, amikor a 2007-es pesti koncertje utáni dedikáláson többek között ezt is eléraktam aláíratni. Azóta sem sikerült megtudnom, miért mondta ezt (talán a kommentelők segítenek majd ebben), hiszen Blackie Lawless Uriah Heep-rajongóként hívta meg a stúdióba a legendás billentyűst (ne feledjük az Easy Livin' feldolgozást az Inside The Electric Circusön), és az interjúkban is mindig a legnagyobb tisztelettel beszélt róla. Lehetséges persze, hogy mégsem jöttek ki jól egymással, de az is felmerült bennem, hogy 1989-ben Hensley talán nem is volt a legjobb passzban, hiszen akkoriban, a hajbandák fénykorában ő afféle lejárt szavatosságú legenda lehetett, akinek ex-zenekara nélküle is jól elvolt, szólóanyagai viszont nem sok vizet zavartak.

Lehetséges tehát, hogy Ken nem szívesen emlékszik vissza egy olyan időszakra, amikor „rangon aluli" felkéréseket is el kellett vállalnia pusztán pénzért. Elképzelhető, hogy nem is szerette azt a fajta dallamos amerikai metalt, amit a W.A.S.P. játszott, de akkori zenekarának velem körülbelül egyidős gitárosa felcsillanó szemeit látva örömmel tapasztaltam, hogy mégsem volt rossz ötlet a Hammond-legenda orra alá dugni a bookletet.

A mára igen terjedelmes W.A.S.P.-életmű bizonyos korszakairól megoszlanak a vélemények, de akármit is gondoltak az ősrajongók annak idején a banda részleges megkomolyodásáról, általánosságban elmondható, hogy a The Headless Children abszolút közmegegyezéses klasszikus. Titka az lehet, hogy jó arányérzékkel találták el Blackie-ék, hogyan lehet átúsztatni a zenekar arculatát és zenéjét a felnőttkorba. Kompromisszum? Hát persze! Jól kiszámított stratégia? Nyilván! Tudomásul kellett venni viszont már akkor is, hogy az első lemez csúcsra járatott tajparasztsága überelhetetlen, és tényleg nem lehet teljes karriert építeni szexista szövegekre és primitív társadalomkritikára, pláne, ha az ember betölt egy bizonyos kort, és kissé ki is ég a rock'n'roll életmódtól. A korai show-kat sem nagyon lehetett semmivel megfejelni (tényleg érdemes megnézni egy '84-es koncertvideót, harminc év távlatából is elképesztő, pedig ma már tényleg az egekben van az általános ingerküszöb), a második-harmadik lemez dalai viszont akkor sem olyan erősek már, ha három évtized patinája azért legtöbbünkkel megkedveltette őket.

Nos, a fentiek miatt a maga idejében a negyedik album valószínűleg nagyon frissnek hatott (persze, hogy így volt-e valóban, majd bekommentelik az „iszapszemű" olvasók), de mai füllel is nagyon ütős és élvezetes: gyakorlatilag hibátlan, és ahogy az előbb is említettem, tökéletes elegyét adja réginek és újnak. A borítót speciel baromi rondának tartom, de itt is érteni vélem az újító szándékot, és bár ma már rendkívül közhelyes, a saját korában elhelyezve kimondottan érdekes a koncepció. A lényeg persze úgyis a zene, és ott tényleg minden klappol: a Heretic (The Lost Child) sejtelmes indítása és hét perc fölé kúszó játékideje rögtön az „intellektuális" W.A.S.P. világába kalauzol, de minden idők egyik legjobb metalosított oldie-slágere máris oldja a hangulatot. A The Real Me eredetileg a The Who szerzeménye, és nem véletlenül kapott klipet is: a kisfilm és a dal is remekül illeszkedik a korszellembe. Annyira erős, hogy a másik rögzített feldolgozás, a Jethro Tull Locomotive Breathje már nem is rúghatott labdába mellette, és kislemez B-oldal lett belőle, pedig amúgy teljesen hasonló felfogásban készült. A frissen leigazolt Quiet Riot ütős Frankie Banali is friss vért pumpált a ritmusokba, és ez pont a Real Me-ben hallatszik igazán először, noha természetesen a nyitónótában is ott vannak már azok a jellegzetes pörgetések, amik miatt a '90-es évek W.A.S.P. lemezei kissé megosztóra sikerültek (Frankie utódját, Stet Howlandet ugyanis tagsága során kissé túlfűtötte a bizonyítási vágy – én mindazonáltal őt is bírtam mindig).

A címadó tétel a libabőrös Hammond-kiállás után W.A.S.P-mércével mérve kimondottan epikus dallá fejlődik, és a drogellenes szövegű, zongorás intróval felvértezett Thunderheaddel egyetemben a komolyabb vonalat erősíti, de ettől függetlenül a suttyó számok közül a Chris Holmesról írt Mean („motherfucking") Man és a Rebel In The F.D.G. (ennek feloldása a költői Fuckin' Decadent Generation) a teljes életmű legjobbjai között foglalnak el helyet szerintem. Összességében – főleg ha a Mean Mant vesszük alapul – ez a lemez tökéletes búcsúkiadvány a Lawless / Holmes duó együttműködésének lezárásához, hiszen bár az anyag egységes, a későbbiek fényében már érződik rajta a széthúzás. Ha csak a Holmesról keringő legendák fele igaz, a külseje miatt Csubakka becenevű fickó tényleg ösztönember, akinek gitározását felettébb kellemes hallgatni, de komolyabb hangvételű dolgokat nehezen lehetett vele úgy megvitatni, mint megvalósítani – nem véletlenül távozott később ismét.

Feleslegesnek tartom felsorolni az összes dalt csak azért, hogy meg legyenek említve, de muszáj kiemelni a szintén klipes Forever Free-t, amely a lírai oldalt erősíti, és ugye Blackie érzelmes énjéről olykor hajlamosak vagyunk megfeledkezni, pedig ez még nem is a legjobb lassú száma. Nem rémlik, hogy a mindenféle újrakiadások bónuszait valaha is emlegettük volna ebben a rovatban, de a '90-es évek kijött egy lényegében etalonnak számító W.A.S.P. remaster-sor, és itt a Headlesshez hozzácsapott dalok is rendkívül érdekesek: a már említett Jethro Tull téma és két koncertfelvétel mellett két kimondottan jó Lawless-szerzeményt is kap a hallgató ebből a korszakból (Lake Of Fools, War Cry), ha pedig a For Whom The Bell Tolls dallamai ismerősek, igen: ez a téma később átmentődött a The Crimson Idolra, igaz, kissé átgyúrva. Ez persze már egy másik történet, amit majd mondjuk 2017-ben, a huszonötödik évfordulón írunk meg, addig is az utóbb érkezetteknek nem késő beletúrni a diszkográfiába, akad itt különlegesség bőven. Megsúgom, idővel az 1997-es, Chris Holmes visszatérését magával hozó, a maga idejében teljesen értelmezhetetlen Kill Fuck Die is megszeretteti magát – nekem legalábbis ma már az öt kedvenc W.A.S.P. lemezem között van. Az első háromban pedig természetesen ott a Headless is.