Egy (de lehet, hogy több) korábbi, ebbe a rovatba írott cikkemben már világossá tettem, hogy nem mindig fogok ragaszkodni a közmegegyezéses klasszikusokhoz, hiszen rengeteg olyan kiváló lemez van, ami szimplán ismeretlen és/vagy alulértékelt, de olyan is szép számmal akad, amelyet igazságtalanul köpködtek meg a maga idejében. Ezúttal egy olyat művet céloztam meg, amelyre az utóbbi kategória az igaz, mert bár széles körben ismertté vált, kevés olyan lemez jut most eszembe, ami annak idején ennyire megkapta volna a magáét, és a megjelenése óta eltelt tizenöt év sem árnyalta a képet. Én a magam részéről nagyon szerettem akkoriban is, és a mai napig nagyon jónak tartom a Van Halen harmadik korszakát megkezdeni hivatott, de azt annál gyorsabban lezárt anyagot. A lemez relatív sikertelenségének oka egyetlen dolog lehet: a szűklátókörű közönség képtelen volt elfogadni énekesként az Extreme frontembereként ismert Gary Cherone-t – magukkal a dalokkal ugyanis senkinek semmi problémája nem lehetett.
|
megjelenés:
1998. március 17. |
|
kiadó:
Warner Bros. |
|
producer: Mike Post & Eddie Van Halen
zenészek:
Gary Cherone - ének
Eddie Van Halen - gitár
Michael Anthony - basszusgitár
Alex Van Halen - dobok
játékidő: 65:18 1. Neworld
2. Without You
3. One I Want
4. From Afar
5. Dirty Water Dog
6. Once
7. Fire In The Hole
8. Josephina
9. Year To The Day
10. Primary
11. Ballot Or The Bullet 12. How Many Say I Szerinted hány pont?
|
Egy karizmatikus frontember teljesen más karakterű utódra való lecserélése mindig kockázatos, de mivel a Van Halen ezt egyszer már sikerrel meglépte korábban, teljesen érthető, hogy Sammy Hagar távozása után, a '90-es évek második felében ismét bevállalták. És bár a Hagarral töltött évtized mentesítette őket sok olyan problémától, amelyek a hiperaktív Dave Lee Roth idején mindennaposak voltak, a Montrose ex-frontembereként és szólóénekesként már a Van Halen előtt szupersztár státuszt szerzett Sammyvel egyéb nézeteltérések akadhattak. Hosszú távon nyilván a kőkeményen profi és maximalista Hagarral sem lehetett könnyen együtt dolgozni (nyilván neki sem volt egyszerű Eddie-vel), és amikor kenyértörésre került a sor, olyasvalakire lehetett szükség, aki szintén profi és maximalista, de emellé azt is tudja, hol a helye. Ilyen lett volna a másik fő esélyes, Mitch Malloy, és ilyen volt Cherone is – mentes minden LSD-tünettől („lead singer disease" – ez a szellemes szakterminus talán pont Eddie nevéhez fűződik), akivel könnyen és hatékonyan lehet együtt dolgozni. Vezető beosztású és/vagy más emberek munkáját irányító olvasóink tegyék szívükre a kezüket: nem ilyen munkatársra vágyik valójában mindenki? Na, ennyit a zenekari diktatúrákról...
Bár a Sammyvel készült utolsó anyag, a Balance még a sok zseniális lemez közül is kiemelkedik, ha a III dalait is ő énekli fel, ma ugyanazok gondolnának vissza könnyes nosztalgiával az 1998-as albumra, akik egyébként azóta is sárba tapossák. Ez ugyanis egy ízig-vérig Van Hagar-ízű zeneanyag – ha folytatódott volna az 1996-os Roth intermezzo, tutira nem ilyen dalok születnek, mint ahogy ez a két akkor készült, a Best Of Volume I válogatásra feltett szerzemény alapján ki is derülhet a vájtfülűek számára. Ugyanakkor viszont mégiscsak egy új korszak kezdete sejlik itt fel (Neworld, ahogy az intró címe is mondja), hiszen a lemez hangulata teljesen egyedi, még akkor is, ha félreismerhetetlenül jelen van rajta minden tipikus VH elem. A bombasztikus, Alex hihetetlen dobsoundjára és Eddie modorosan szólva „szuperszónikus" riffjeire épülő hangzás ugye alap, Michael Anthony vokáljai is ugyanúgy ütnek, a dalok pedig összességében nézve, ahogy már mondtam, nagyon jók, és nem mellesleg jellegzetesek is. Az énekhang persze új volt, és valóban, Gary nem játszott egy ligában Hagarral, Rothnál azonban mindenképpen jobb énekes, már ha ez egyáltalán számít valamit. A lényeg, hogy a lemezen is hallani, mennyire oda akarta tenni magát. Égett a bizonyítási vágytól, és bizony nem is teljesített rosszul – szó nincs tehát olyan kontrasztról, mint Bruce Dickinson és Blaze Bayley esetében.

Voltak persze újdonságok is. Nem kicsit meggyőzően indítja az albumot, ahogy a már említett, amúgy baromi hangulatos intróban felhangzik a Without You dallama is, és ebből aztán kirobban a dal – ilyesmit korábban nem nagyon lehetett hallani a zenekartól, noha intróik korábban is voltak. A teljesen atipikus, lényegében stílusidegen Once nyolc perces, elképesztően hatásos epikus tétel középtájt, ami már-már Pink Floyd-i mélységű (de a Queen is beugrik róla), és nem csak a III, hanem az egész életmű egyik legkiemelkedőbb darabja. Szintén meglepő, hogy a végére egy Eddie által felénekelt zongorás téma került (How Many Say I), ami amúgy szintén nem rossz darab, kellemesen levezeti az addigiakat, de azért kiderül belőle, hogy hosszú távon mindenképpen jobb neki az a gitár. Maga a kísérlet viszont azt mutatja, hogy az újdonságoktól addig sem elzárkózó csapat (hogyan is lehetne konzervatív egy korszakalkotó zenekar?) tényleg korlátok nélkül akart dolgozni. Nem nevezhető tipikusnak a kicsit lírai, kicsit pszichedelikus Josephina sem, amiben kimondottan érezni Cherone kezét, a végeredmény mégsem lóg ki az összképből.
A zeneanyag további része, ahogy már említettem, tradicionális Van Halen, igazából mindegyik dal remek, de így is kiemelkedik a már említett Without You nyitás (be is gyorsul a végére), a lazább húrokat pengető, kitörölhetetlen refrénű Dirty Water Dog (itt még egy kis Hammondot is kapunk) vagy épp a húzós Fire In The Hole (ami nem véletlenül lett klipnóta és a Halálos Fegyver negyedik részének egyik betétdala), de ezek csak szubjektív kedvencek. A Once-hoz hasonlóan nyolc perccel flörtölő, de máshogy epikus Year To The Day is hibátlan, mint ahogy a lendületes Ballot Or The Bullet is remekül zárja le a lemezt (már amennyiben a How Manyt csak bónusznak tekintjük). Magán a zeneanyagon tehát egyáltalán nem múlott, hogy bedőlt a sztori, egy darabig a turné is futott, manapság pedig már simán meg is nézhetjük-hallgathatjuk a megfelelő helyeken és könnyen beszerezhető teljes bootlegek segítségével is, hogyan boldogult Gary Roth és Hagar témáival élőben.

Bár a Van Halen még elkezdett dolgozni a III utódján ebben a felállásban, munkájuk eredményét már nem hallhattuk, mert a bukás miatt a kiadó rákényszerítette őket Cherone menesztésére. Ez alól egyedül a Left For Dead nóta kivétel, ami Gary következő projektje, a Tribe Of Judah egyetlen, kiváló albumára (Exit Elvis) került végül fel. Mivel a jó viszony megmaradt az énekes és a többi VH tag között, talán nem lehetetlen, hogy egy napon meghallgathatjuk az állítólag teljesen elkészült, Warner által visszautasított lemezt is. Mert bár minden jó, ha vége jó (a Van Halen többszörös reunionon ment keresztül és a mai napig jól elvan, most éppen Roth-szal, az Extreme pedig szintén magára talált, sőt, Garytől még egy fasza kis Hurtsmile nevű bandát is nyertek mellé a szimpatizánsok), itt lenne az ideje annak, hogy a rocktörténet eme különös fejezete is megkapja végre az őt megillető elismerést.