Nemcsak az a durva, hogy ez a lemez immár harmincöt éves, hanem hogy már akkor is nagyon régi volt, amikor megismertem. Ez egyébként 1997-ben történt. Akkoriban már jó ideje szerettem a Priestet, hiszen a Painkiller a '90-es évek elején-közepén megkerülhetetlen volt, de a korai anyagaikat csak ekkor sikerült beszerezni. Alaposan el is merültem a diszkográfiában, és ez természetesen a mai napig rendszeresen megtörténik, ami nem csoda: a Priest talán a legkreatívabb zenekar a tradicionális heavy metal világában, kevés dolog létezik, amit zeneileg nem próbáltak ki, és mindemellett mégis mindig sikerült a saját kereteiken belül maradniuk. Hatásuk, jelentőségük közhelyszámba megy, nem is kell róla túl sokat beszélni (bár nem lehet eleget), ha felteszünk egy korai anyagot, úgyis szembesülünk vele. A korai éra kreatív csúcspontja mindenképpen az 1978-as esztendő, amikor ráadásul nemcsak a Stained Class, hanem a Killing Machine is megjelent – de utóbbiról feltételezhetően majd csak ősszel emlékezünk meg.

Ahogy az Exciter elindítja a lemezt, az három és fél évtizeddel később is letaglózó erejű, a maga korában pedig biztosan hónapokig volt beszédtéma a rajongók között, hiszen bár születtek korábban is gyors, agresszív dalok (elég a Speed Kingre vagy a Stone Cold Crazyre gondolni), ez valami teljesen új volt. Nyilván a dobintróra rámondhatjuk, hogy a Fireball hatását viseli magán, de a tempó legalább kétszeres, a gitárok elmebeteg módon szólnak, Rob Halford pedig nem kevésbé tébolyult sikolyokat hoz, amiket még 2008-ban is kiénekelt, amikor a dal újra a banda koncertműsorára került – nem is ment már utána a Painkiller. Ugyanezen a turnén kapták ismét elő a második dalt, a White Heat, Red Hotot is, ami egyik legnagyobb kedvencem a teljes életmű tekintetében is: zseniális riff, gonosz verze, zaklatott refrén, óriási pörgetések (a Simon Phillips örökébe lépett Les Binks után valóban nem lehetett később könnyű megbarátkozni Dave Hollanddel), tényleg definitív dal. Ha a '70-es évek metaljának erejét kellene demonstrálnom, biztosan ez lenne rá az egyik eszköz.

A szintén remek Better By You, Better Than Me miatt tizenkét évvel később bíróságon kellett magyarázkodnia a csapatnak, mert két kattant rajongó ennek hallgatása után lett öngyilkos – ismerünk hasonló történeteket metal lemezeken elhelyezett ördögi üzenetekről, de valahogy több millió hallgató NEM csinál ezek hatására hülyeségeket. A szám amúgy egy Spooky Tooth szerzemény, ami csak még nevetségesebbé teszi az egészet, hiszen az eredeti szerzőket soha senki nem piszkálta – mindenesetre a Priest feldolgozásokhoz való kiváló érzékére remekül rávilágít a szám. A címadó dal és az Invader a zenekar mércéjével mérve tradicionálisnak mondható, bár persze ezer finomságot tartalmaznak ezek is, viszont a Saints In Hell komplexebb megközelítésével csúcspontgyanússá válik. Nem véletlen, hogy a tisztelgő lemezek korszakának beköszönte előtt a Fates Warning is pont ezt választotta feldolgozandó anyagnak a kétrészes Legends Of Metal című Priest tribute-hoz.

A Savage-et megint csak nem bonyolították túl, viszont a többi dalnál nem kevésbé ütős. Ezután következik a legenda szerint Les Binks által kitalált témára épülő, epikus Beyond The Realms Of Death, amire ismét csak közhelyeket lehet puffogtatni, de az egyszer biztos, hogy a Priest már akkor is nagyon értett a felkavaró, monumentálisan építkező témákhoz. Mindezek után lehetne a Heroes End egy egyszeri kis levezetés, de távolról sem csak az – a végére is egy remekbe szabott, óriási gitározásokkal teleszőtt metal mestermunkát kapunk.

Az itt hallható, általánosságban is jellemző zabolátlanság, komplexitás a következő lemeztől kicsit letiszult, de a Judas Priest innentől kezdve még inkább megkerülhetetlen tényezővé vált a rockzenében.