Súly, gyűlölet, harag: a Black Sabbath hatodik nagylemeze, az 1975-ös Sabotage szó szerint egy szörnyeteg, amelynek csak óvatosan szabad nekiállni. Az apokalipszis negyvennégy perces himnusza ez, a külső és belső világvége cinikusan nyers ábrázolása. Ez a lemez nem a zene öröméről szól, nem találni benne semmi fennköltet vagy dicsőségeset: a Sabotage nem más, mint háromnegyed órányi arcul köpése mindannak, ami hamis és hazug. Zabolázatlan dühkitörés, vagyis pontosan az, amiről a metal mindig is szólt.

A '70-es évek első fele valóságos diadalmenet volt a Black Sabbath számára: 1975-re öt olyan lemezt tudtak a hátuk mögött, amelyekkel nemcsak saját hírnevüket sikerült megalapozni és bebetonozni, de minimum egy tucatnyi új stílusirányzat számára is előkészítették a terepet. A birminghami munkásvilágból érkező négy fiatal számára a siker szinte a semmiből jött, s a világ látszólag egyik pillanatról a másikra fordult velük egy nagyot, felfedve előttük csillogó, aranyszínű arcát. A féktelen bulizások korszaka volt ez, a klasszikus rocksztárkodás nonpluszultrája. De a népszerűséggel járó hirtelen jólétnek árnyoldalai is vannak, s ezt a zenekar hamarosan a saját bőrén tapasztalhatta meg. Ozzy: „A '70-es évek közepére minden megváltozott a Black Sabbath háza táján. A kezdeti időkben örökké együtt mulattunk: ha megérkeztünk egy új helyre koncertezni, akkor mint egy kis galeri, bejártuk a várost, kipróbáltuk a kocsmákat és a klubokat, berúgtunk és csajoztunk. De ahogy telt az idő, egyre kevesebbet találkoztunk. Annyi időt voltunk együtt, hogy egyszerűen elegünk lett a többiek társaságából. És akkor is csak zsörtölődtünk, ha nem töltöttünk együtt egy percet sem, így idővel oda jutottunk, hogy már nem is beszéltünk egymással."

A személyes problémák mellett azonban egyéb kellemetlenségek is bekopogtattak a Sabbath ajtaján. Kijózanító élmény lehet minden alkotóművész számára, amikor rádöbben a valóságra, hogy ő maga csupán bohóc, mutatványos a porondon, akit elölről a közönség, hátulról pedig az ügynökök és menedzserek próbálnak megerőszakolni. Az első esetben a végeredmény rendszerint a siker, majd a kiégettség, a másodikban pedig a fájdalmas megalázottság. A Sabbath évekig élvezte a közönség rajongását, ám nem vették észre, hogy a hátuk mögött a jogászokból és ügynököből álló kifinomult gépezet nem értük, hanem éppenséggel ellenük dolgozik. Geezer Butler így emlékszik vissza a felismerésre: „A Sabbath Bloody Sabbath készítése alatt jöttünk rá, hogy az ügynökségünk és a lemezkiadónk együttes erővel, módszeresen nyúl le minket. Annyira komoly volt a helyzet, hogy amikor épp nem a stúdióban vagy a színpadon voltunk, valamelyik ügyvéd irodájában ücsörögtünk, hogy megpróbáljunk megszabadulni a sok mocskosságtól."

Kemény pofon volt ez a négy húszas éveik közepén járó zenész számára. A frusztráció és a harag végül mélyen rányomta pecsétjét a soron következő Sabbath anyagra: már a lemez címével is arra utalt a csapat, hogy ügynökségük milyen alantas módon próbálta szabotálni a zenészek munkáját és életét. A Sabotage felvételei sem mentek zökkenőmentesen, hiszen a zenekar éjjel dolgozott a lemezen, nappal pedig a bíróságra járkált. Az új lemez megszületésének legfőbb oka éppen ezért igen prózai volt: valamiből fizetni kellett az ügyvédeket. Ugyanakkor nem szabad elfelejteni azt sem, hogy a Sabbath muzsikosokból állt, akik a zenén kívül máshoz nem is értettek. Ahhoz viszont nagyon is.

A Sabotage felvételeihez a csapat bevonult az angliai Morgan Studiosba, ahol egyes információk szerint hat, mások szerint tizenkét hónapig dolgoztak a dalokon és magukon a felvételeken. A Sabbath Bloody Sabbath sikere után elvileg adott volt az irányvonal, ám az akkoriban történtek hatására végül egészen más úton indultak el. Tony Iommi: „Folytathattuk volna ott, ahol a Sabbath Bloody Sabbath-tal abbahagytuk, vagyis lehettünk volna még technikásabbak, használhattunk volna még több nagyzenekari betétet, de nem volt sok kedvünk mindehhez. Egymásra néztünk, és azonnal tudtuk, hogy egy igazi rocklemezt akarunk csinálni – a Sabbath Bloody Sabbath pedig nem ilyen volt." A jogi hercehurca azonban egyáltalán nem hozta közelebb egymáshoz a tagokat, s a régi bajtársiasság már csak nyomokban létezett közöttük. Az album legfőbb zenei agytrösztje Iommi volt, aki nem vette túl jó néven, hogy társai gyakorlatilag magára hagyták a stúdióban: „Egyedül kellett megkevernem a lemezt, ami nagyon nehéz volt. A többiek mindig hazasiettek, ott sem voltak. Nem volt könnyű, de nem hagyhattam abba, csinálni kellett. Persze, az igazsághoz hozzátartozik, hogy akkoriban eléggé el voltunk látva drogokkal – kokain, pia meg mindenféle más..." A lemezt meghallgatva elmondható: a düh és a drog pokoli elegy.

A nyitó Hole In The Sky klasszikus Iommi riffel indít, ami egyszerre fenyegető és ragadós. Ozzy úgy énekel, mintha ő maga lenne az a lyuk az égen, amely dühödten szív magába mindent, hogy aztán félig megemésztve visszaöklendezze a maradékot. A rövid átvezető Don't Start (Too Late) után bereccsen a Symptom Of The Universe, amely mára szintén Sabbath-slágerré érett. Iommi gonoszan dohogó riffelése alá Bill Ward feszes iramot diktál, a Geezer Butler basszusával megvastagított hangzás pedig ontja magából a gyilkos indulatokat. A pusztítás ódája ez, ahogy azt a Black Sabbath-on kívül más nem igen tudja előadni.

Az album legsötétebb tétele talán egyben a zenekar történetének legnyomasztóbb darabja is. A Megalomania a maga kilenc és fél percével még ma sem könnyű szerzemény, hát még milyen nehéz falatnak tűnhetett 1975-ben! Ebben a doom-gyöngyszemben benne van mindaz, amiről a későbbi sötét zenék is szólnak: az emberek utálata, világvége-hangulat, izoláció és ellenszenv mindennel és mindenkivel szemben. Ozzy itt is maga a megtestesült gyűlölet, Iommi pedig emlékezetesebbnél emlékezetesebb témákat vonultat fel. Mindehhez remek terepet nyújt a szerzemény hossza és szerkezete: a közepe táján a depresszív hangulatú részt egy tempósabb váltja fel, amely úgy fortyog, mint egy vulkán belseje. A Thrill Of It All talán némileg képes fellazítani az albumot uraló mérhetetlen borút, bár ezt a dalt is belengi valamiféle ironikus keserűség, mintha a zenekar önmagát nevetné ki naivságáért.

A lemez legérdekesebb tételére, a Supertzarra Ozzy így emlékszik vissza: „Emlékszem a napra, amikor felvettük: besétáltam a Morgan stúdióba, és ott volt egy negyvenfős kórus, egy 86 éves hárfással. Olyan zajt csináltak, mintha Isten vezényelné le a világvége zenéjét. Meg sem kíséreltem rávokálozni." Ezt a furcsa, Sabbath-mércével mérve kísérletező darabot egy olyan követi, amely már egyenes visszautalás az előző lemezre. Az Am I Going Insane (Radio) szintetizátorral megdobott, felszabadultabb dal, persze csak Sabbath mércével mérve. A radio szó a címben sokáig engem is zavarba ejtett, mert bár slágeres dalról van szó, mégsem fért a fejembe, hogyan írhatott a Sabbath direkt a rádiókra valamit. Mint aztán kiderült, a radio ez esetben vicces utalás akar lenni az elmebetegségre, vagyis a dal témájára. A záró The Writ szövegét Ozzy írta, ami ritkaságnak számít, lévén a zenekar fő dalszövegírója mindig is Butler volt. Itt Ozzy kiadta minden dühét, amit korábbi menedzserük, Patrick Meehan iránt táplált, de társai sem fogták vissza magukat. Ward olyan erővel püföli a bőröket, mintha a pergő helyén valamelyik lemezcéges nagykutya feje volna, Iommi pedig Butlerrel tökéletes ellenpontja Ozzynak, sőt, még egy akusztikus betétet is volt képük beépíteni a dalba, csak hogy megmutassák: azért nekik is van humorérzékük.

A lemez nyomasztóan sötét hangulatának dacára igen pozitív fogadtatásban részesült, ekkorra azonban valami eltörött a csapat háza táján. Ahogy Ozzy fogalmazott: „Nem voltunk már többé egyszerű birminghami kölykök, akik csak bulizni akarnak egy jót – keményen melóztunk, méghozzá azért, hogy kifizethessük az ügyvédeinket." Jóllehet, a klasszikus felállás a Sabotage után még két nagylemezt élt meg, a kezdeti időkre jellemző lelazult zsenialitás helyét azonban addigra az illúzióvesztés szülte görcsösség vette át, ami végül a rockzene egyik legnagyszerűbb formációjának a szétszakadásához vezetett.