A mai füllel remek, de a rajongótábor kemény magjának utálkozását kiváltó, David Reece énekessel felvett, némi iránymódosítást magával hozó Eat The Heat és annak turnéja után nem túl szépen ért véget az Accept addigi története. Pláne rossz szájízú lehetett a dolog Wolf Hoffmannék számára, hiszen a lejtmenet közben még Udo szólózenekarának sikereivel is szembesülhettek. Persze Peter Baltes basszer elvolt egy darabig Don Dokken szólócsapatában, de Wolf és az akkor még dobos Stefan Kaufmann lényegében sehol sem zenéltek a köztes időszakban. Kaufmann ugyan összerakta a szintén e rovatba kívánkozó Staying A Life koncertlemezt, amivel végülis méltóképp lezárhatta a csapat pályafutását, de a gitáros inkább elmerült új hobbija, a fotózás rejtelmeiben. Ezen tevékenység később második hivatássá nőtte ki magát, annyira, hogy cikkünk épp húsz éves tárgyának borítóját is ő készítette.

1992-re aztán csak nem bírt már magával a régi négyes és összejöttek sörözni, amiből aztán – tekintve, hogy a U.D.O. zenekar is kicsit parkolópályára került Mathias Dieth gitáros tanulmányai miatt – csak reunion lett. Ez persze nem meglepő, hiszen tudomásom szerint igazán sosem vesztek össze a tagok (ne feledjük, hogy az első U.D.O. lemez, az Animal House dalait is az Accept hangszeresei írták meg), a legszebb férfikorukat élték, volt mondanivalójuk és a kihagyott évek során kreatív aksijaik is alaposan feltöltődtek. Az eredmény talán a legjobb, legkerekebb Accept mű - nekem mindenesetre ez a legnagyobb kedvencem az életműből, és nem azért, mert ezt hallottam először.

Bevallom, a lemez címének jelentésével (tiltakozás elutasítva) csak nemrég ismerkedtem meg, mivel a közelmúltban jó néhány tárgyalótermes amerikai filmet láttam, melyekben nem kevésszer hangzik el az ellentmondást nem tűrő kijelentés a bírókat alakító szigorú fizimiskájú karakterszínészek szájából. Tudtam persze, mit jelentenek a szavak, de a konkrét kifejezés többletértelmezési lehetősége korábban nem tudatosult bennem – a címválasztás, mondhatni tehát zseniális. Éppen ezért nem is indulhat másképp a lemez, mint a címadó tétellel, ami ezáltal egy állásfoglalás is. Az Accept visszatért – fellebbezésnek helye nincs! Még most is hanyattvágja az embert a berobbanó riff és tempó, képzelem, milyen lehetett ezzel húsz éve rajongóként szembesülni. Az első négy szám döbbenetesen lehengerlő, ha ezután esne a színvonal, már akkor is itt lenne a helye a lemeznek a rovatban. Erről persze szó sincs: a riffarzenál később is kimeríthetetlen (Hoffman minden nyújtása, figurája, díszítése élményszámba megy – a Just By My Own című instrumentális tétel az ő jutalomjátéka itt), a dalok húzása a relatíve egyszerű alapok ellenére (vagy éppen ezek miatt) óriási, Udo hangja csúcsformában, és nincs olyan kórus, bridge vagy verze, amit az ember ki tudna verni a fejéből. Na, hát meg ahogy szól...

Számomra teljesen érthetetlen, hogy miért azt az egyetlen nyamvadt Bulletproofot tartják műsoron erről a lemezről, ami bár remek dal, de pont nem a legerősebb. Ha valamit érdemes lenne egy az egyben eljátszani ebben a mai „kerek-évfordulón-elnyomjuk-a-teljes-albumot" őrületben, akkor az ez az anyag. A himnikus I Don't Wanna Be Like You (ezt hihetetlen módon rádióban hallottam annak idején először) könyörögve kéri, hogy tűzzék műsorra, a talán legjobb riffel és szólóval felvértezett Slaves To Metalnak is ott lenne ma a helye a repertoárban (tegyük hozzá: időnként azért előveszik), de a társadalomkritikus Protectors Of Terrornak is örülne bármely rajongó (e két utóbbi tétel klipes is volt). Udo – mondjuk így – speciális hangadottságai ellenére balladában is mindig erős volt az Accept, ékes bizonyítéka ennek az Amamos La Vida, amiből aztán pont hogy az egyik legpörgősebb dal, a Sick, Dirty And Mean bontakozik ki. A lezárás is egy adrenalinbomba, ami után az ember nem tehet mást, mint hogy újra elindítja a lemezt.

A lendület kitartott még a következő évben is, amikor karrierje addigi leghosszabb, 71 perces albumát (Death Row) jelentette meg az Accept, amely terjedelme ellenére nagyon is változatos, és egy cseppet modernebb hangvételű is. Az Objection viszont annyira ütős, hogy mellette kissé óhatatlanul is elhalványult, kábé úgy aránylik hozzá, mint a Stalingrad a Blood Of The Nationshöz. Az 1996-os Predatorra viszont már kissé elfogyott a szufla, és az emberi kapcsolatok sem működtek már annyira jól, amikor pedig újra sikerrel beindult az U.D.O. zenekar, soha senki nem gondolta volna, hogy egy ilyen szintű visszatérésre ismét sor kerülhet. Pedig megtörtént, és ez már a jelen: az Accept Mark Tornillóval erősebb, mint valaha, és bizony ha lehet, még hitelesebb is. Ennek az alapjait pedig - az első, alapműveket eredményező munkásság után – pont az Objection Overruled tette le. Megismétlem: hogy teljes legyen a kép, sokkal többet kellene, hogy játsszanak róla.