Véleménycikkben vette védelmébe a Sleep Tokent Doc Coyle. A God Forbid gitárosa szerint a metálközönségen belül visszatérő minta, hogy elutasítja a színtér adott pillanatban a közegen kívül is népszerű zenekarait, ez azonban nem vezet sehová.
Május 9-én jelent meg a Sleep Token új albuma, az Even In Arcadia, ami a Ghost Skeletá lemeze után már a második idei rockalbumként nyitott az amerikai listák első helyén. A titokzatosságba burkolózott angol csapat a brit és a német listák első helyére is felkerült, ezzel egyidejűleg pedig minden eddiginél intenzívebb fokozatba kapcsolt a velük kapcsolatos online vihar. Doc Coyle, a God Forbid gitárosa most publicisztikában fejtette ki véleményét a témában a brit Metal Hammer hasábjain.
„A Twitter-falam körülbelül olyan, mintha valamiféle felkelés tört volna ki a Sleep Tokennel szemben – írja Coyle. – A leginkább visszatérő fordulat valamilyen formában az, hogy nem szabadna engedni, hogy ezt a zenekart bárki is metálnak nevezze. Ugyanígy sokan a rajongóik szektaszerű elkötelezettségét is taszítónak találják.” Coyle szerint még a rocksajtó sem tudja függetleníteni magát ezektől az erős érzelmektől. „Ami például a Pitchforkban vagy Anthony Fantanónál lejött erről az albumról, az nem kritika: puszta ellenszenv, viszolygás, nagybani elutasítás. De a sorok között mindenki elárulja magát. A Sleep Token bűnét ugyanis nem a művészi döntéseik jelentik, hanem hogy volt képük e döntések által a világ egyik legnépszerűbb rockbandájává válni.”
Coyle szerint a metálközeg azért nem fogadja el a zenekart, mert azok nyíltan mernek a popközönséghez, a hétköznapi zenehallgatókhoz szólni. Mint írja, rengeteg előadó merészkedik zeneileg a metál határterületein túlra Devin Townsendtől az Opethen át Myrkurig, ám ezeknek a rockközönség megengedi ezt, ellentétben a Sleep Tokennel. „Pedig a Caramel egy már-már bosszantóan kiváló popdal, és nekem összességében is nagyon tetszik az Even In Arcadia lemez. A legjobb dalok nem érik el mondjuk a The Summoning és a Chokehold szintjét a Take Me Back To Edenről, de egyvégtében hallgatva még élvezetesebb hallgatnivaló. Nem haragszom senkire, akinek nem tetszik a lemez vagy a zenekar, azonban zavar, hogy trendszerűen lincselőbrigádok koalíciói alakulnak a népszerű súlyos bandákkal szemben. Egyszerűen gondolkodás nélkül elutasítanak mindent, amit a tömegek szeretnek. Szerintem ez egyáltalán nem menő. De sokszor láttuk már ezt a műsort. A Limp Bizkit 2002 körül a világ legnagyobb bandája volt, aztán néhány év leforgása alatt nemkívánatosakká váltak. 2003-ban már személyesen láttam, amikor kifütyülték őket a Metallica előtt, a Rage Against The Machine basszere, Tim Commerford pedig még elnézést is kért a létezésük miatt. Most viszont már mindenki elismeri, hogy annak idején innovatívak és szórakoztatóak voltak. Sok régi rajongó emlékszik rá, milyen nagyszerűek voltak, és egy teljesen új generáció is szereti őket, mindenféle előítélet nélkül. A Metallicát is trendi volt utálni vagy tíz éven át. Most megint mindenki imádja őket.”
Coyle nem érti, miért ismétlődik a rocktáborban az a minta, hogy a sikeres előadókat megkövezi a metálközönség egy része. „Trendszerűen utálni zenekarokat nem menő, mivel nem menő, ha mindenáron menő próbálsz lenni. Márpedig az elitizmus is csak az alkalmazkodási kényszer egyik formája. Ez csak zene. Jogod van a zene kapcsán seggfejnek lenni, de ez nem jelenti azt, hogy muszáj is seggfejnek lenned. Légy nyugodtan kívülálló, légy kocka, viszont teljesen rendben van az is, ha egyszerűen csak élvezed az olyan dolgokat, amik jó érzéseket keltenek benned.”