Tudom, hogy lábtörés, meg ilyenek, de azért így is elég hosszúra nyúlt a szünet a legutóbbi W.A.S.P.-mű, a 2009-es Babylon óta. Igazából csak azért bántam ezt egy kicsit, mert sok olyan előadóval szemben, akinek tényleg szüksége lenne öt-hat év feltöltődésre két lemez között, Blackie Lawlessnél igazából sosem támadtak alapvető gondok a zenével az utóbbi időszakban. Akadt neki is egy kevésbé erős periódusa a '90-es évek közepén-második felében (hozzáteszem, sokan az akkoriban készült dolgaira is esküsznek), de aztán a 2001-es Unholy Terrorral megint nagyon összeállt nála a kép, és ha nem is tesz le az asztalra olyan megkerülhetetlen mesterműveket ma már, mint az első album vagy a The Headless Children, én egyik azóta készült anyagába sem tudtam belekötni.
Tekintve, hogy Stephen Edward Duren csak a W.A.S.P. soraiban több mint harminc éve nyomja az ipart, ha pedig az aktív zenészéveit nézzük, lassan negyven éve mozog a szakmában, nem tudom, mit mondhatnék még el róla egy friss kritika keretében, amit eddig nem írtunk le akár mi is ugyanitt. Gyanítom, hogy semmit... A lényeg annyi, hogy a mindössze kilenc dalt rejtő, ám 54 perces Golgotha nyílegyenesen viszi tovább az említett Unholy Terrorral megkezdett vonalat. Ha esetleg kimaradtál volna a banda 21. századi történetéből, egy olyan csapásvonalat képzelj el, amely szellemiségét és zenéjét tekintve azért mindenképpen közelebb áll az említett '89-es album és folytatása, a The Crimson Idol megközelítéséhez, mint a nyers húst hajigáló, semmiféle tabut nem tisztelő korai érához.
Hogy mit is jelent ez a gyakorlatban? Azt, hogy a zenekar manapság nemcsak sokszínűbb, de melodikusabb, finomabb, szövevényesebb muzsikában is utazik, mint amit az első három albumon hallhattunk, és itt-ott határozottan epikus jelleget ölt a végeredmény. Hiába, Blackie-nek mindig is jó érzéke volt a teátrális dolgokhoz, legyen szó akár horrorról, akár valami kevésbé direktről... És ami a lényeg: ha nem ismernéd az utóbbi másfél évtized fejleményeit, simán belekaphatsz itt is a terebélyes diszkográfiába, mert teljesen rendben van az anyag. Már a nyitó Scream is úgy indítja a lemezt, hogy a W.A.S.P. híveként egyből otthonosan érzem magam a hallatán, és egy ilyen matuzsálemi korú banda esetében szerintem senki sem áhítozhat reálisan többre egy új albumtól. Blackie-re ráadásul nem is lehet ráfogni, hogy egész életében ugyanazt csinálta, és különösen szép, ahogy a zenekar egyes korszakai szépen egymásba csúsznak, egységes egészet alkotnak az utóbbi néhány albumon. Mert igaz, hogy 59 évesen a mester már nem arról énekel, hogy úgy kúr, mint egy vadállat, de az a régi tűz bizony ma is áthatja a zenéjét, csak éppen intelligensebb, koncentráltabb, nem annyira zsigeri és direkt a sokkolásra építő módon. Emellett pedig megmaradtak a később bejött heavy metalosabb, európaibb ízű csavarok, illetve a Blackie-ben ösztönösen ott rejtező ősrockos hatások is. Vagyis tényleg száz százalék W.A.S.P. a végeredmény.
Csak egy kedvencet nem emelnék ki ebből az eresztésből, mert összességében tök jól el tudom hallgatni az egészet, legyen szó akár az említett Scream és a Shotgun direktebb himnuszairól, akár a vintage rockos hangulatokkal operáló szerzeményekről (Last Runaway, Hero Of The World), akár az olyan darabokról, amelyek az 1989 és 1992 közötti időszakba repítik vissza az embert. A remekül megfogalmazott, hangulatos Falling Under és Eyes Of My Maker mellett ilyen például a kifejtős, nyolcperces Miss You ballada, illetve a másik két dalgigász, a jellegzetes blackie-sen maidenes fogásokkal megberhelt Slaves Of The New World és a lemezt elmélkedősebb hangulatban, óriási dallamokkal záró címadó is. És mellesleg nem kizárólag a főnök máig összekeverhetetlen hangját tudom külön kiemelni, hanem Doug Blairt is, aki előzetes ígéreteinek megfelelően tényleg telepakolta az egész anyagot ízes, szépen kidolgozott szólókkal.
2015-ben nyilván nem fordítja ki a sarkából a világ folyását egy új W.A.S.P.-lemez, de aki rokonszenvezik a zenekarral, garantáltan talál majd értéket a Golgothában. Nem megkerülhetetlen, de a fanok többsége szeretni fogja.