Az idei év cseppet sem bővelkedett minőségi deathmetal-anyagokban, hirtelenjében nem is tudnék említeni egyetlen valamirevaló 2016-os lemezt sem a stílusban, de egyébként is jellemző az utóbbi évekre, hogy roppantul visszahúzódott a színtér. A nagy öregek itt is kihalófélben vagy legalábbis átalakulóban vannak, s ugyan néhányuk még erőlködik, teljesítményük egyre haloványabb, az új trónkövetelők pedig nem igazán tülekednek a szemgolyókkal ékesített, koponyaformájú koronáért. A death metal mamutjai közül a Vader az egyik utolsó, még dübörgő példány, tizenegyedik albumukkal pedig ugyan már semmit se kell bizonyítaniuk, mégis, egy ilyen sivár felhozatalban az ember akaratlanul is óriási elvárásokkal áll neki egy ekkora underground legenda új anyagának.

Talán ez a túlzott elvárás okozta, hogy a The Empire az első hallgatás után hatalmas csalódást okozott. A lemez eleve igen rövid, harminchárom percével tán még egy Dream Theater-EP-nél is kurtább, ennek ellenére mégis úgy tűnt, mintha egy dupla albumot hallgatnék. Az első, ami feltűnt, hogy Piotr Wiwczarekék elhagyták a nagyzenekari hatású betéteket, ami a Welcome To The Morbid Reich-ot olyan monumentálisan lehengerlővé tették, illetve ezúttal a banda némileg visszavett a deathes sűrűségből, és helyette inkább a thrashes gyökerekhez nyúltak vissza, ami miatt sajnos a The Empire kevésbé sikerült múltidézés lett.

A nyitó Angels Of Steel totálisan standard thrash/death-dara, a kötelező tempóváltások is a helyükön vannak, vijjogó szólók, thrashes szögelés, egyszóval semmi különleges, viszont a csapat nem húzza túl, ennyi van benne, több nincs. A kapkodós Tempest valóban viharszerűen tombol, érdekessé azonban a remek kiállás teszi, amely saját arcot ad a dalnak. A death-vonal gyakorlatilag teljesen a háttérbe húzódik a Prayer To The God Of Warban, és bár semmi bajom a thrashsel, de itt hallatszik igazán, mennyire unalmassá teszi a Vadert, ha elhagyják az őket naggyá és egyedivé tevő, extrémebb zenei elemeket, és nekiállnak szöget kalapálni.

Négy és fél percével az Iron Reign is részben emiatt túl hosszú, pedig jól indul, de a riffek fáradtak, a váltásokban sincs semmi izgalmas, erőnek és dinamizmusnak pedig épp annyira nincs itt nyoma, mint Floor Jansennek egy Slayer-lemezen. Kellemes staccatókkal ingerel heves bólogatásra a The Army-Geddon, és bár a Vader általában csak magatehetetlenül fuldoklik a középtempós vizeken, itt sikerült elkapniuk a fonalat, még a szóló is ötletes, nemcsak a kötelezően felesleges húrtépés. Sajnos innentől aztán megint sorjáznak az olyan dalok, amelyek legfeljebb érdektelen vállrándítást érnek. A záró Send Me Back To Hellhez érve egyáltalán nem érzem a késztetést, hogy megint nekiveselkedjek a lemeznek, inkább megkönnyebbülés vesz rajtam erőt, hogy végre ennek is vége, s maximum egy-két dalt hallgatnék újra róla.

Unalmas, vérszegény, kiszámítható, megfáradt − hosszasan sorolhatnám még a jelzőket, amelyek a The Empire hallgatása közben felmerültek bennem, de minek? Még azt sem tudom írni, hogy a Vader rajongói legalább nem fognak csalódni, mert én is a csapat rajongója vagyok, mégis inkább elkedvetlenít ez a lemez, mintsem energiával töltene el. Továbbra sem látom a death metal reneszánszát, s ezzel a lemezzel inkább csak még sötétebbnek tűnik a műfaj jövője.