Így, az utóbbi másfél évtized fényében simán ki merem jelenteni: a 21. század összes nagy dallamrock-újjáéledése közül a Treaté volt az egyik legsikeresebb. Ezt nyilván nem úgy értem, hogy a zenekar stadionokban játszik és milliárdos lejátszásokat produkál a stream-felületeken, mert sajnos nem, a produktumok minőségét és kiegyenlített színvonalát tekintve azonban kevesen húztak olyan magabiztos és meggyőző ívet, mint ők. Már a visszatérő Coup de Grace-szel is igen meggyőzően tették le ismét a névjegyüket, de az azóta kiadott két további album, a Ghost Of Graceland és a Tunguska is odavert, a The Endgame pedig ismét olyan erényeket csillogtat, hogy simán odatehető a banda '80-as években készült lemezei mellé. Márpedig az ilyesmi nem csak ebben a műfajban ritka...

Az újkori Treatnél egyébként nincsenek különösebben nagy titkok. Anders Wikström és Robert Ernlund bandája nagyjából azt folytatta, amit annak idején elkezdtek, de nem puszta retrózást vittek véghez, a mostani lemezeik húzásán, dinamikáján hallatszik, hogy nem harminc-akárhány éve írták a dalokat, a hangzás is karcosabb, harapósabb, vaskosabb. Ugyanakkor nem estek bele abba a hibába, mint például a Europe, akiknél a feléledést követő első pár albumon kis túlzással mintha egy másik zenekar játszott volna, és azóta is csak érintőlegesen köszön vissza náluk a dekadencia évtizedének hangulat- és dallamvilága. Ezt most nem fikából írom, bírom én az újkori Europe-lemezeket is, de a Treat bizony sokkal organikusabban, a folytonosságot jobban tartva éledt újjá, és jóval nagyobb mértékben őrizte meg mindazt, amiért annak idején kultbandává tudtak válni a hard rock/AOR vonalon. A kulcsszó tehát az egyensúly.

Amennyiben nem ismered a Treatet, nem véletlenül pont a Europe-ot emlegettem fel párhuzamként, hiszen Wikströmék esetében is hamisítatlan északi – svéd – melodikus hard rockról beszélünk azzal a bizonyos nagyon jellegzetes nordikus dallam- és harmóniavilággal, amit egyből nagy magabiztossággal beazonosítasz, érzékletesen körbeírni azonban nehéz. Noha sosem lettek sztárok, jó harminc-akárhány éve is ott voltak a kiemelkedő csapatok között ezen a vonalon, és mára sem felejtették el a klasszikus fogásokat, a vérükben van ez a stílus. Ennek megfelelően a The Endgame-et tényleg ugyanúgy jó szívvel merem ajánlani a műfaj összes hívének, mint mondjuk az új Black Swant: ha ezen a vonalon szocializálódtál, gyakorlatilag kizárt a csalódás.

Mint írtam, a mai Treat zenéje súlyosabb éllel dörren meg, mint mondjuk annak idején a Dreamhunter vagy az Organized Crime, de még nem annyira, hogy kiverjék vele a biztosítékot a nüansznyi színesítésekre is érzékenyen reagáló, konzervatív AOR-istáknál. Tényleg csupán annyiról van szó, hogy hallod és érzed a zenén: 2022-t írunk, és nem 1989-et. De ezzel együtt is felsőfokú dallamos hard rock a játék neve gyakorlatilag töltelékmentesen, kiválóan megírt és meghangszerelt dalokkal, óriási refrénekkel, virtuóz, de cseppet sem hivalkodó gitárszólókkal, remek hangzással. A műfaj legszebb hagyományainak megfelelően a Sinbiosist, a Home Of The Brave-et, a Both Ends Burninget, a Wake Me When It's Overt, a Carolina Reapert vagy a To The End Of Love-ot már a második körben is együtt énekled Ernlunddal, akinek 66 éves kora dacára is pimaszul fiatalosan cseng a hangja. A Magicből pedig egy igazságos világban akár hatalmas sláger is lehetne. A cím pedig senkit se tévesszen meg, a kisugárzás minden ízében pozitív, és aligha száll velem bárki vitába azt illetően, hogy bőven ránk fér ez is mostanság.

Nincs mit magyarázni ezen a lemezen, a Treat zenéje önmagáért beszél. Hard rockereknek kötelező.