CD kritika

A hatodik Thy Catafalque album nem jött könnyen, és nem is adja magát könnyen. Néhány választ hoz csupán az érdeklődőknek, de azok a válaszok legalább fajsúlyosak. Egyáltalán, hányan tudják, hogy ez már a hatodik lemez a barázdált arcú doom/black metalt fura versek szárnyain az avantgarde-ba emelő sorban? Archívumunkban mindegyikről (még az 1999-es demóról is!) olvashatsz, ezt szolid büszkeséggel teszem hozzá. Megjegyzem, a TC-re is joggal lehetünk büszkék, nem is okvetlenül a mára bebetonozott kultikus státusza miatt, hanem elsősorban azért, mert elindult valahonnan, és ma is tart valahová. Úgy alakult közben, hogy Kátai Tamás egyedül maradt ezen az úton, de a valódi zenésztársak hiánya legalább lehetőséget adott saját világának korlátlan kibontására.

Ehhez persze kellett az is, hogy a billentyűs/programozó/verselőként a kalandba belevágó főhősünk megtanuljon komplett produkciós csapatként funkcionálni, és eljussunk oda, hogy a félig-meddig kényszerből magához vett gitáron ma már minimum annyit hoz, mint eredeti hangszerén. Ez lehet tehát mondjuk a mérleg pozitív oldala, lássuk a „veszteségeket"! Már egy ideje lehetett tudni, hogy az a Bakos Attila (Taranis, Woodland Choir), akinek a hangján a TC igazán sokakhoz kezdett el szólni, az új lemezen már nem kap szerepet – erről ő maga határozott így. Hasonlóképpen eltűnt a képről Tóth Ágnes (The Moon and the Nightspirit) zavarba ejtően nem evilági éneke is, így a Sgùrr által elsőként megválaszolandó kérdés az volt, hogy miként lehet ezeket a meghatározó hangokat pótolni, ha szükséges egyáltalán.

Nos, bizonyára nem voltak sokan, akik tiszta ének nélkül el tudták volna képzelni a TC visszatérését, most mégis ez történt: az a minimális vokál pedig, ami a lemezen hallható, bizonyosan nem a széplelkek igényeit szolgálja ki. A „visszatérés" most úgy is megmutatkozik, hogy Tamás nem volt rest akár egy-másfél évtizedet visszalapozni saját képeskönyvében a Gire és a Darklight által fémjelzett szigorúbb időkig, ráadásul ebben a kirándulásban minimális izzadságszagot sem érezni. Minden bizonnyal éppen így jött ki a lépés, és olyan dalok születtek most, amelyek hallatán az énekes/dallamfelelős (márpedig Attila éppen ez volt) posztjának betöltésére sem volt okvetlenül szükség. Magáról a Sgùrr velejéről a mintegy két évtizedes életmű ismeretében persze lehettek már előzetes elképzeléseink, de így is érnek minket meglepetések.

Szóval a zene most is pár másodperc múltán felismerhető, alig pár hasonszőrű alkotással rokonítható Kátai-muzsika, az ének híján előtérbe tolakodó hangrétegek közé pedig újfent nem csupán jó ízlés, de nagyfokú játékosság is szorult. Számomra logikus sorrendben a Róka hasa rádió után tudtam volna elképzelni a Sgùrrt a diszkográfiában, itt még csupán távolról előlegezve meg a Rengeteg jóval kompaktabb, több kapaszkodót kínáló tételeit. A visszhangzó dallamokban ringatózó, ugyanakkor nagyon is morózus zenének szabad folyást engedett most Tamás, minden másból (például a korábbi zenésztárs, Kónya Zoltán üvöltéseiből) viszont csak annyit ad, amennyi okvetlenül szükséges, annak viszont minden esetben helye van. Ahogy Krúdy mondta, „az olvasztott acélnak van ilyen színe néha éjszaka, mély, sötét hegyek között a vashámorban".

A hegyek és vizek misztikus kapcsolatáról mesélő album a minimalizmus jegyében fogant, pazar külalakjával együtt maximálisan közvetíti a megcélzott hatást. A fél pont levonás annak szól, hogy dúdolnivalót innen ezúttal nem vihettem magammal, ennek ellenére nem kétséges, hogy a Sgùrrnek az év legfontosabb alkotásai között a helye.