Gondolom, nem sokan lepődtek meg azon, hogy a brit prog metalos Threshold frontemberi posztját már megint „új" énekes, pontosabban már megint egy visszatérő vokalista foglalta el, hiszen ebben a csapatban ez már szinte bevált széria. Glynn Morgan már a '94-es Psychedelicatessen idején is Damian Wilsont váltotta, pontosan ugyanúgy, mint a jelenlegi szituációban, és már akkor sem okozott a csapatnak túl nagy érvágást a váltás, elvégre a két fő dalszerző, a gitáros Karl Gloom és Richard West billentyűs, valamint gyakorta változó kompániájuk a kezdetek óta minőségi muzsikában utazik. Nagy elvárásaim persze már nem voltak a tizenegyedik (dupla) Threshold-albummal kapcsolatban, azonban mindenképpen kíváncsivá tett, miként tudja Wilsont ismét „pótolni" Morgan.
Tegyük azért hozzá, hogy nekem Damian Wilson mindig is óriási kedvencem volt, markáns, elsőre felismerhető stílusa mindig is kiemelte őt az átlag énekesek közül, és ráadásul hangulatilag is rengeteget hozzátett a csapat zenéjéhez. De majdnem ugyanezt mondhatom el a későbbi frontemberről, a néhai Andrew „Mac” McDermottról is, aki szintén nagyon jó választásnak bizonyult annak idején. A fizimiskája alapján a Jason Newsted 2.0 becenevet is egészen nyugodtan levédethető Morgan élőben a másodgitárosi szerepét is magára vállalta, így a zenekar megszokott felállása egy csapattaggal – nevezetesen Pete Morten ritmusgitárossal – meg is rövidült. Talán emiatt, talán nem, de nekem úgy tűnik, hogy most kicsit mintha a billentyűket is előrébb keverték volna a megszokottnál, azonban ezúttal is sikerült olyan arányban adagolni őket, hogy ne legyen zavaró a jelenlétük. Legtöbbször egyébként is csak hangulati szerepet töltenek be a finoman kimunkált énekdallamok és az örvénylő zenei alapok mellett.
|
megjelenés:
2017 |
|
kiadó:
Nuclear Blast |
|
pontszám:
8,5 /10 Szerinted hány pont?
|
A stílus persze változatlanul thresholdos, a dupla konceptalbum majd' másfél órájában szinte az összes stílusjegy felvonul, a sokszor túlnyújtott szerzeményektől kezdve a kalandozós, pofonegyszerű momentumokig. De szerencsére ezt az elsőre nagyon töménynek tűnő, gigászi terjedelmű anyagot is telerakták azokkal a tipikus, rögtön fülberagadó, óriási dallamokkal, amelyek tulajdonképpen megmentik a korongot az unalomba fulladástól. A zenekar mindig is mestere volt annak, hogyan kell dramaturgiailag felépíteni egy lemezt, miként kell pontosan elhelyezni azokat a sarokpontokat, amelyek miatt újra és újra kedvet kap a hallgató a repeat gomb megnyomásához. Rögtön az intró után mindjárt oda is raknak egy hatalmas refrént a Small Dark Linesszal, amely már elsőre is meggyőz minden vájtfülű rajongót, s nem véletlenül másolták ki ezt a dalt klipnótának is, ugyanis még a Threshold mércéjével is óriási schlager. Aztán a műsort egy majd tizenkét perces tétellel folytatják (The Man Who Saw Through Time), amelybe tényleg teljes arzenáljukat belesűrítették, de az első CD szerzeményei a későbbiekben is hét-nyolc perc körül mozgolódnak. Hosszas ismerkedés után úgy tűnik, hogy az erősebb nóták is ide kerültek fel (Trust The Process, Stars And Satellites), de a második felvonás sem fordul unalomba hosszú távon. Visszatérő motívumaival (The Shires), gyönyörűségesen kimunkált dallamaival (Subliminal Freeways, Superior Machine) és kibontogatós progresszív eposzaival (Lost In Translation) ez is bőven nyújt kapaszkodót.
Talán két-három dalt lehet, hogy lehagytam volna az anyagról, vagy legalább a felesleges sallangokat lecsipkedtem volna a hosszúra nyújtott nótákról – ebben az esetben egy kilences pontszám is jól mutatna az ismertető mellett, azonban a Legends Of The Shires ettől függetlenül is nagyon korrekt anyag lett. Ugyanúgy belefér a makulátlan életműbe, mint ahogyan a három évvel ezelőtti For The Journey mellé is bátran odatehető. A fél pont levonást is inkább Wilson kirugása és hiánya indokolta, mert vele szerintem még jobban működtek volna ezek a dalok. De valójában nagyon úgy néz ki, hogy ezt a kiváló bandát semmiféle változás nem tudja kisiklatni.