Úgy 1994 végén, 1995 elején, amikor az Offspring hirtelen a semmiből a világ egyik legnépszerűbb zenekarává vált a Smash album hatalmas slágerei révén, sokan szerintem egy lyukas garast sem adtak volna azért, hogy a banda nem tűnik el ehhez hasonlóan gyorsan a süllyesztőben. Az őrület a következő lemezre valóban csitult egy kicsit, aztán jött az Americana az ezredfordulón, és a csapat megismételte azt, ami a legtöbb zenekarnak egyszer sem sikerül... Szerintem akkor már mindenki tudta, hogy Dexter Hollandékkel számolni kell, és noha az őrület utána ismét lecsendesedett körülöttük, az Offspring ma is a rockszíntér stabil szereplője, komoly attrakciónak számítanak a mainstream fesztiválokon, és a lemezeik is korrekt módon fogynak.

Talán meglepő, talán nem, de annak idején kifejezetten szerettem a zenekart, sőt, az Ignition – Smash – Ixnay On The Hombre triót mai fejjel is kiugróan jónak tartom ezen a könnyed, dél-kaliforniai dallamos punk vonalon. Dexter jellegzetes hangja eleve kiemelte őket az átlagból, de az is bejött, hogy az Offspring lényegesen rockosabb oldalról fogta meg a dolgokat, mint sok más társa, még ha nem is verték mindezt direkt módon nagydobra. Aztán később – pont az Americanánál – valahogy elvesztettem a fonalat, és hiába kerültek azzal az albummal ismét a világ tetejére, nálam egy-két kivétellel már abszolút nem működtek az unos-untalan hallott aktuális slágerek. Az azóta kiadott három lemezt ugyan meghallgattam, de mindegyiknél ugyanaz lett a végeredmény: pár dal tetszett, de összességében egyik sem győzött meg. Különösebben persze a 2009-es Szigeten látott koncert sem hatott abba az irányba, hogy jóra hallgassam az újabb nekifutásokat, mert a csapat élőben messze az ekkora nevektől elvárható szint alatt teljesített. Konkrétan olyan vértelen, energiamentes módon hozták magukat a deszkákon, aminek láttán legszívesebben azonnal hazamentem volna (ha történetesen nem a Faith No More következik utánuk a műsorban).

Alapvetően a Days Go By kapcsán sem tudok gyökeresen új helyzetről vagy a csúcsformához való visszatalálásról beszámolni. Az album vérbeli Offspring produkció a csapat minden jellegzetességével, ám ebben az esetben mindez nem csak azt jelenti, hogy itt is akad egy rakás bombasztikus kórus, sok óóó-zás meg némi ízléses surf-gitár a sima kvinttologatós riffek színezésére. Vagyis sajnos a jó dalok és a töltelékek aránya is hasonló az elmúlt évtizedben megszokotthoz... Persze úgy is nézhetem a dolgot, hogy az elsőként elcsípett Cruising California (Bumpin' In My Trunk) kliphez képest még ez is előrelépés, utóbbi ugyanis egy olyan szinten takony hangszerelésű, a magyar kereskedelmi rádiókba kívánkozóan ostoba és banális poptéma vocoderrel meg gagyi csajos vokálokkal, hogy hozzá képest még a Why Don't You Get A Job is Exploited-féle '81-es ultratrue brit huligánpunknak számított... Emiatt eleve előítéletekkel kezdtem el hallgatni az albumot, de a kezdés kellemes meglepetést okozott, a Cruising California előtt szereplő első öt szám ugyanis kimondottan kellemes. Semmi világrengető nincs bennük persze, amolyan ártalmatlan, középkategóriás rádiós rockzene ez mindenféle sallang nélkül, viszont Dexter továbbra is nagyon jól énekel, és a dallamok is ott vannak a szeren. Aligha szereznek majd új rajongókat a The Future Is Now-val, a pofás címadóval vagy a gyorsabb, pörgősebb Turning Into You-val, de ezeket garantáltan minden Offspring hívő szeretni fogja.

A szemöldökfelhúzós momentumok a lemezbe illesztve is borzalmas Cruising után következnek. Az All I Have Left Is You popos kezdése is inkább illene valami fehér inges egyen-fiúcsapathoz, mint az Offspringhez, de itt szerencsére a refrén azért megmenti valamennyire a helyzetet. Az OC Guns ska/reggae/hip hop baromkodására viszont akkor sincs mentség, ha Dexteréktől sosem álltak távol az ilyen típusú kísérletek. Viccesnek nem vicces, ellenben roppant fárasztó és kellemetlen hallgatni. Még szerencse, hogy utána az album legjobb nótája következik Dirty Magic címmel. Ja, hogy ez eredetileg az Ignitionön szerepelt? Igen, talán épp ezért magaslik ki ennyire a friss témák közül... A lájtos, ugrabugra I Wanna Secret Family (With You) power-popja elég reménytelennek is tűnik utána, még szerencse, hogy a lemez leggyorsabb dala, a Dividing By Zero és a rockhimnusz-jellegű Slim Pickens Does The Right Thing And He Rides The Bomb To Hell pozitív szájízt hagynak az emberben a műsor végén. Ezekben egyébként rejlik valami Smasht idéző hangulat is (a Dividing középtáján hallható keleties átvezető gitártéma például elég konkrét visszautalás).

Valamivel talán jobban sikerült ez az album, mint mondjuk a legutóbbi Rise And Fall, Rage And Grace, de azért most is elég vegyes a felhozatal, olyan daluk pedig sajnos ezúttal sem született, ami túlnőne a „na, ez aranyos, el lehet hallgatni" kategórián. A Cruisingra meg lehetőleg senki se hozza fel, hogy csak poén, amikor ez az első single... A Bob Rock kreálta hangzás is elég polírozott, némi kis extra kosz még lazán elfért volna benne. Szóval legyen mondjuk az ítélet egy hatos, és akkor sem túl szőrösszívű, sem túl jóindulatú nem voltam velük.