Pár évvel ezelőtt úgy tűnt, keresztet vethetünk a The Haunted további sorsára, de Patrik Jensent nem olyan fából faragták, aki csak úgy feladja. A kitartást díjaztam, viszont a két évvel ezelőtti feltámadást jelentő Exit Wounds lemezt ezzel együtt sem találtam különösebben lehengerlőnek. A kötelezőt hozták rajta, de annál többet egy fikarcnyival sem – aztán persze lehet, hogy hülyeség is tőlük olyan nagyon sokat remélni, hiszen ma már bevallottan hobbizenekarról van szó, amit mindenki a rendes állása meg az egyéb bandái mellett üzemeltet. Ráadásul ezek az arcok sem igazán fiatalok (= éhesek) már, akár tetszik, akár nem.

A Strength In Numbers amúgy erősebbre sikeredett közvetlen elődjénél, viszont hiába futottam neki elég sokszor az elmúlt hetekben, ezt a bizonyos tét nélküliséget továbbra is érzem rajta, és sajnos nem feltétlenül pozitív értelemben. Nincs különösebb probléma a lemezzel, de igazán kiugró momentum is csak kevés akad rajta. Jellegzetes Haunted-féle svédacél neothrash ez a banda tagadhatatlanul felismerhető stílusában, de ha valaki megkérdezné, miért pont ezt kellene hallgatnia a mára igen tekintélyesre hízott diszkográfiából, nem nagyon tudnék értelmesen válaszolni neki.

Persze ilyenkor illik hozzátenni azt is, hogy én a magam részéről kicsit mindig is túlértékeltnek tartottam ezt a csapatot. Igen, az első lemezük tényleg elképesztően jó volt (1998-ban, egy másik életben szinte...), annyira, hogy pár évig még az egész bandát vitte a hátán a lendülete, de közben valahogy mégis, fokozatosan csökkent az érdeklődésem irántuk. Később már csak két alkalommal kaptam fel a fejemet Haunted-lemezre: pont a dallamosabb cuccoknál, a 2006-os The Dead Eye-nál, illetve a 2011-es Unseennél. Ezek sem sikerültek éppen csont nélkülire, de legalább el tudtam róluk mondani valamit azon túlmenően is, hogy hát igen, olyan hauntedosak. Mindezt csak azért említem meg, mert a Strength In Numbers megint nem egy különösebben markáns arcélű lemez, még azzal együtt sem, hogy változatosabb, dinamikusabb, erőteljesebb az előzőnél.

A fanatikus rajongók azért nem csalódnak majd. Vérbeli Haunted-műről beszélünk, ahol nagyjából minden felvonul, amit a tábor elvár a bandától. A vészterhes, akusztikus intró után robbanó Brute Force gyakorlatilag deathrash-durvulással nyitja az albumot, de nem ragadnak bele egy tempóba: a groove-osan betonozó Spark összekeverhetetlen húsos-disszonáns gitárokkal operál, de ízes hangulattémákat is felvillant, a nagyon slayeres reszelésre épített Preachers Of Death gitárilag kimondottan melodikus kórust hoz, a This Is The End a '90-es évek panterás zúzdájának Haunted-féle változata, a Tighten The Noose-ban és még inkább a The Fallban meg a Slayer mellett nem kevés svéd melo-death is rejlik. És így tovább, és így tovább. A Spark és a Preachers Of Death mellett számomra talán a kettős zárás, az arcbamászóan agresszív Means To End és a szinte epikus érzetű, a bandához képest egyenesen monumentális Monuments jelenti ezúttal a csúcspontot, ezt a négy nótát érzem igazán kiemelkedőnek. A többit meg inkább csak úgy elhallgatja az ember. Nem rosszak, sőt, de pár év múlva ugyanúgy nem fogom őket kapásból, cím alapján elszájriffelni, mint ahogy az előző évtizedben sorjázó anyagok legtöbb szerzeményét sem.

Amúgy ha már a karakterességnél tartunk, a fentebb személyes kedvencként kiemelt három régebbi Haunted-lemezben van még egy közös pont, ha megfigyeled: hogy egyiket sem a jelenlegi vokalista, Marco Aro énekelte fel. Nem mintha az egzaltált, nyilatkozatai miatt általam mindig is erős fenntartásokkal kezelt Peter Dolving valami ötoktávos, hangilag pótolhatatlan énekes-zseni lenne, de az biztos, hogy több arcot tudott adni a daloknak, mint Marco. Ebben az egydimenziósabb üvöltözésben persze utóbbi is megbízhatóan hoz egy szintet, de akárcsak az új szerzemények többségéből, az ő előadásmódjából is pont azt a pluszt hiányolom, ami igazán érdekessé tehetné. Dolvingot legalább fűtötte egy jellegzetes tűz: nem volt százas a faszi, de épp emiatt szinte észrevétlenül tett a zenébe egyfajta veszélyesebb, karcosabb ízt. Na, hát Aro barátunk ehelyett inkább csak egy hangon végigordítja az egész albumot, ami amúgy a maga nemében nem rossz, illik is ide, hosszabb távon mégis laposabb tőle az összkép. Ola Englund szépen, okosan felépített szólóira viszont többször is felkapja az ember a fejét, és szeretem azt is, hogy nem a mai idők agyonsűrített, szarrá kompresszált hangzásával dolgoznak, hanem egy szellősebb, áttekinthetőbb, ha úgy tetszik, régebbi vágású sounddal.

Nincs gond ezzel a lemezzel, de nem is érzem úgy, hogy el kellene dobnom tőle az agyamat. Ha a két legközelebbi hivatkozási pontot nézzük, az At The Gates legutóbbi albumára nyolcésfelet adtam, az utolsó Slayerre meg nyolcat, szóval ennek alapján nálam biztosan nem ér többet hétnél a Strength In Numbers. Hetesnek viszont atomstabil.