Tagadhatatlan tény, hogy a The Cult rajongótábora lojális a zenekarhoz – legyen szó bármelyik korszakukról –, ám ez a hűség nem egyenlő azzal, hogy minden egyes lemezüket üdvrivalgás és tömjénezés fogadná. Hiába tett le az asztalra a Billy Duffy – Ian Astbury duó korszakalkotó albumokat, olykor ők is tudnak tévedni, és az utóbbi évek (ne feledjük: utoljára 2007-ben jelentettek meg egy közepesnek sem mondható anyagot Born Into This címmel) lemezkiadása is a tévedések vígjátéka lett náluk. Ugyan 2009 környékén még bőven azt hangoztatták, hogy nem lesz több új The Cult lemez – legalábbis olyan formában nem, ami eddig normális volt, mert az idők ugye változnak –, ám mivel ők sem a mai kor szülöttei, nyilvánvaló volt, hogy a kizárólag digitális kiadásnak, és az EP-k mondjuk félévenkénti csöpögtetésének egyelőre nem jött (még) el náluk az ideje.

A zenekart egészen a korai időszaktól (Love és Electric lemezek úgy egyszerre, aztán visszaástam a legelsőig is) kezdve szeretem (nagyon), mondhatni meghatározó volt az ízlésvilágom formálásában. Pontosan ezért így, 2012-ben is bizakodva vártam a rokonszenves borítójú Choice Of Weapont, azonban amikor a basszusgitáros Chris Wyse előzetesen Zeppelin / The Stooges keverékként jellemezte a dalokat, némileg megrettentett. Az indítás még rendben is van: a Honey From A Knife megevett reggelire, és mikor Astbury azt énekli, hogy „my wild indian heart was pounding, I was running so fast", örülni is kezdtem, hogy visszatértek a kedvenc korszakomba. Lendületes, tipikus cultos szám, igaz, Ian hangja már (rég) nem az igazi, és az kénytelen vagyok előre elspoilerezni, hogy a lemez egyetlen ragadós refrénjét is itt hallhatjuk. Érthetetlen is, miért törik meg azon nyomban ezt a lendületet: az Elemental Light lassúsága valahogy nem ide való, és ugyan bírom, ha Astbury két szót ismételget sokáig, de ez a dal merő unalom, és nekem kezd kínossá válni, mennyire nem jön ki az a hang a torkából, amit előre eltervezett.

Persze Billy jókat gitározik most is, ha bírod a stílusát, szeretni fogod (gy.k.: magadra fogod erőltetni ezt a lemezt is), de mégsem ANNYIRA karakteresek már azok a dallamok, szólók. Mintha nem működne a szikra, az igazi mágia a két fő arc között. És ugyan valóban visszakanyarodtak a '70-es évekbe – például a The Wolf is simán beilleszthető abba az ösztönösebbnek mondott korszakba –, csak a The Culttól ez így, ebben a formában langyos. Valahogy mindig ennél a dalnál vesztem el egyébként a fonalat: többször megtörtént, hogy elkezdtem hallgatni a lemezt, itt pedig egész egyszerűen ELFELEJTETTEM, hogy zenét hallgatok (sőt, a Cultot, amit ugye imádok), hogy aztán kábé a hetedik számnál eszméljek újra. Talán ezzel tudom a legmegfelelőbben jellemezni, milyen a Choice Of Weapon: unalmas.

Imádom a The Cult lírákat, olyan lassú dalokat tudtak írni, amitől az ember tetőtől-talpig libabőrös lett, és fájdalmas tekintettel nézett hosszan a messzeségbe – na, most ez itt nincs meg. A negyedik nóta – a címéből ítélve várhatóan örök igazságokat kimondó Life>Death – már megint lírai, ahol Astbury konkrétan kínlódik az énektémával. Sajnos ez a két másodpercnyi klassz pillanatot tartalmazó szám egészen egyszerűen rossz. A For The Animals meg végképp kilóg a lemezről, úgy kezdődik, mint egy Placebo szerzemény, már vártam, hogy Brian Molko vendégénekeljen néhány sort, és ugyan kedvelem a Placebót, ez a szintén néhány pillanatnyi izgalmas egységgel bíró szám megint nem az esetem. Az eddigieknek (sajnálatosan) megfelelően az Amnesia is jellegtelen háttérzene, és semmi kedvem addig hallgatni, „amíg majd egyszercsak megszeretem".

Mivel ezt sehova nem lehet már fokozni, a hetedik (lírai pillanatai ellenére ébresztő-jellegű) Wilderness Now egészen hallgatható (az eddigiekhez képest), de inkább úgy fogalmaznék, hogy ebből akár csinálhattak volna egy jó dalt is, mert olykor felbukkan benne az a cultos világ, amit szeretek. A Jimi Hendrix-ízű Lucifer sem vett le a lábamról, és mintha kicsit lassabb is lenne, mint illenék, hiányzik az a pár bpm, akkor talán nem aludnék el rajta. A bluesos A Pale Horse-ban már a régi saját témákat is túl feltűnően recirkulálják: sajnos csak az izzadságszagot érezni itt is, semmint a sziporkázó örömzenélés ízeit. A záró This Night In The City Forever nagypapás pillanatai meg jól álltak volna Johnny Cashnek, de ötven körül ez a temetői hangulat Culték esetében kiábrándító. A bónuszos verzióra raktak még négy számot, kár, hogy eddig kellett várni, hogy valami jót is halljunk, és az is kár, hogy az Every Man And Woman Is A Star és az Embers már megjelent kislemezként. De a legnagyobb baj az, hogy ez a páros konkrétan jobb, mint a komplett Choice Of Weapon.

Fogalmam sincs, mennyire varrható Chris Goss producer nyakába a lemez lapossága, és mit jelent pontosan, hogy Bob Rock is dolgozott a lemezen (talán nagyobb teret kellett volna engedni neki...), de ez sajnos nem az a Cult, amit olyan nagyon szerettem – bár bizonyára lesz, akinek pont az ízlése szerint formálták meg a Choice Of Weapont. Nem azért idegenkedem ennyire ezektől a számoktól, mert Ian Astbury sokszor kínlódik, hogy kiénekeljen valamit, nem is azért, mert Billy Duffy szeret önmagától meríteni, hanem mert egy The Cultnál halálosan felesleges, ha x és y zenekarra hasonlítanak a saját szerzemények. Miért nem tudnak csak úgy egyszerűen The Cult lenni? Régen működött. Nem is rosszul.