Négy év telt el a legutóbbi Suffocation lemez, a Blood Oath óta, de számomra valahogy nem tűnt soknak. Igazság szerint csak akkor kaptam fel a fejemet az új albumra, amikor Draveczki-Ury szakaszvezető kiadta a parancsot, hogy körmölni kéne róla valamit. Kicsit bűntudatom is támadt a figyelmetlenségem miatt, és erősen elkezdtem azon törni a fejemet, miért is ez az érdektelenség. Előkaptam hát a korábbi Suffocation anyagokat, és azonnal világossá vált minden. Mert amíg a csapat első három lemeze simán klasszikus, addig a többi már vagy csak korrekt, vagy még az se. Nekem konkrétan a banda utóbbi két lemezével vannak problémáim. Valahol ott romlott el minden, ott szürkültek be a fiúk, és álltak rá egy biztonságosan közepes szintre.

Most itt a hetedik korong, és bizonyíthatnák, hogy márpedig képesek még szétszaggatni a laptopok és okostelefonok hangfalait. De nekik persze már nem kell bizonyítaniuk: egy Effigy Of The Forgottennel meg egy Pierced From Withinnel a háta mögött már senkinek sem kell. A Pinnacle Of Bedlam éppen ezért nem is emeli új magaslatokra a death metalt, vagy a készítőit, egyszerűen csak azt nyújtja, amit az előző korongok, talán egy csipetnyivel jobb formában.

Frank Mullenék becsületére legyen mondva, a hagyományos csavaros darálás mellé némi koncepciószerűséget is próbáltak szervírozni. A Pinnacle a Tibeti Halottaskönyvet járja körül nyakatekert tempóváltásokkal, blast beat-harapásokkal és pokolgép erejű riffekkel. Ezúttal a dallamos gitárszólók is komoly szerepet kapnak, és a Terrance Hobbs / Guy Marchais duó egészen kidolgozott futamokkal kényeztet. Az új dobosra, a Mike Smith helyére érkezett Dave Culross-ra sem nagyon lehet rossz szava az embernek, hozza, amit ezen a technikai szinten hoznia is kell, de mintha egy kicsit túlzásba is esne itt-ott.

Az viszont, hogy a lemez összességében egy unalmas masszává csomósodik, nem az ő hibája. Hiába hörgi tele Mullen a dalokat örökösen ismétlődő ciklusokról meg megvilágosodásról, hangja sajnos megkopott, erőtlen. Pontosan nem is értem, minek ez a lemez. Annyiszor gyűrtem már végig a Pinnacle-t, hogy egy idő után a számolását is abbahagytam, mégsem tudok kiemelni egyetlen dalt sem a tíz közül. Na jó, az utolsóként feldübörgő Beginning Of Sorrow kellemes old school gyalulás, de ez meg eredetileg a Breeding The Spawn nyitótétele volt. A többi kilenc dal viszont olyan, mint kilenc csont, amiket annyiszor lerágtak már, hogy még a velő is kilátszódik.

Aki régóta rajong a bandáért, vagy elvetemült death metalos, az úgyis beszerzi a Pinnacle-t és még tetszeni is fog neki. A rajongók viszont már csak ilyenek, ha a kedvencükről van szó, nem válogatósak. A csapattal újonnan ismerkedők viszont nyugodt szívvel kerüljék ezt a lemezt, meg úgy az előző kettőt is, és kezdjék nyugodtan az Effigynél az ismerkedést. Az az igazi Suffocation!