Úgy látszik, Greg MacKintoshnak nem elég a Paradise Lost, és valahol muszáj fullosan is a legdurvább muzsikáknak hódolnia. Bizonyára megvan az oka annak, miért nem lehetett mindezt továbbra is Vallenfyre néven folytatni, de pusztán pragmatikus alapon nem feltétlenül lenne indokolt a dolog: a három nagylemeznek köszönhetően a Vallenfyre már többé-kevésbé bejáratott brandnek számított az extrém undergroundban, ráadásul a Strigoi soraiban Greget segítő Chris Casket basszer ugyanúgy érdekelt volt benne, mint a Paradise Lost sorait is erősítő Waltteri Väyrynen dobos. A két projekt zenéje pedig – még ha az arányokat tekintve tapasztalható is némi eltérés – azért annyira nem áll távol egymástól...

Mint a fentiekből már kitalálhattad, a Vallenfyre-hez hasonlóan a Strigoi is jóval durvább, erőszakosabb, mint a Paradise Lost, még azzal együtt is, hogy az elmúlt bő évtizedben Greg fő csapata is elég rendesen visszaszigorodott. A MacKintosh stílusára olyannyira jellemző, sötéten atmoszférikus hangvétel szegről-végről itt is jelen van, a Strigoi azonban sokkal inkább zsigeri agressziót tükröz, és ezen a téren talán még pőrébb a dolog, mint a Vallenfyre volt. Ha tapasztalható érdemi eltérés a két sztori között, hát ez az: ezúttal nagyobb arányban vannak jelen azok a jellegzetesen brites crust/punk/hardcore-döngetések, amelyek egyébként nem hiányoztak Greg előző oldalvizes csapatából sem. De összességében úgy gondolom, így sem tért volna ki senki a hitéből, amennyiben Vallenfyre néven jön ki az Abandon All Faith.

MacKintosh szűkebb keresztmetszetet fog át ezekkel a projektekkel, mint a Paradise Losttal, ahol az évtizedek során ugye éppúgy belefért a merítésbe a death metal, mint a Depeche Mode-féle szintipop, de azért semmiképpen sem nevezném egydimenziósnak a Strigoi muzsikáját. A skála egyik végpontján ezúttal a két perc alatti játékidejű, kalapáló-zúzó, punkosan szimplán kivakart brutalizálások helyezkednek el (Nocturnal Vermin, Throne Of Disgrace), de ezekkel szemben akadnak hosszúra nyúló, doomosan vánszorgó súlyosságok is (Carved Into The Skin, Abandon All Faith). A köztes mezsgyén pedig éppúgy találunk vészterhes gitárdallamoktól sem mentes, éjfekete durvulatokat (Phantoms, Plague Nation), mint menetelős-zakatolós-csépelős doom/death metalt a legdzsungább fajtából (Parasite, Scorn Of The Father). Greg természetesen másképp kezeli itt a hangszert, mint a Paradise Lostban, de dalszerzői stílusa, dallamvilága annyira védjegyszerű, hogy simán felismerhető ebben a formában is. Nekem abszolút bejön ez a pincemélyen zúzó, gerjedő, kimondottan ronda és barátságtalan gitársound, és a rideg, szóköpködősen hörgő-bömbölő vokalizálás is passzol a zenéhez.

Nem állítom, hogy slágergyűjtemény a lemez, és nem mentes az üresjáratoktól sem, de mondjuk a finoman elhelyezett kórustémákkal is színesített, kíméletlenül riffelő címadó tétel erejét azért elég nehéz lenne elvitatni, és akad még néhány ilyen szépen elkapott darab a 44 perc során. Ugyanígy bejön az a kísérteties, tenyérizzasztó hangulat is, amely átitatja a lemezt, és elég rendesen rá is telepszik a hallgatóra, ha éppen fogékony rá. Szóval senkinek sem támad majd felhőtlen bulizhatnékja a Strigoi dalait hallgatva, nem is feltétlenül az örökkévalóságnak szól az album, de annak, ami, itt és most tökéletesen megfelel. Ha minden dal tartaná a csúcspontok kiemelkedő színvonalát, eggyel magasabb pontszámot is adnék rá.