Slayercore, new-school hc-vel kevert thrash, nevezzétek akárhogy, a Stampin' Ground két évvel ezelőtti bemutatkozása (ami jelen kiadónál az első, amúgy a második album) számomra egyenlő volt egy hidegzuhannyal kevert laposra kalapálással. Mertem remélni, hogy az új mű is hasonlóképpen beletapos az anyaföldbe. De a hajópadlóba bizonyosan.

És igen. Még jobban is talán. A gyengém - mármint a technikás és ötletes dobolás - viszi a prímet, olyan szinten kiszolgálja vagy fölényesen átveszi a vezetést az amúgy a zsigerekbe ható riffelést/től, hogy képtelen vagyok ráunni, csak hallgatom, és irigykedve gondolok az angolokra, hogy láthatják is őket, nem csak így a szobában üvöltethetik a mennyei muzsikát. Na jó, ez kicsit erős, hogy mennyei, vagyis csak nézőpont kérdése, személy szerint én a plafonig és vissza tudok ugrálni az ilyen erőteljes, hallhatóan éhes, dühös zenéktől, amiben ott szunnyad egy picinykét a Slayer.

Szóval széltében-hosszában felfaltam a Stampin' Groundot, a nyakam merevgörcsöt kapott, a hajamat már talán sosem tudom kifésülni, de akkor is együtt hörgöm Adammel a szövegeket. Mindhalálig.

Vigyázat: AD-RE-NA-LIN-BOM-BA!