Valódi őskövületnek, élő legendának számít a holland Sinister a death metal színtéren, mely zenekar az elmúlt, szűk negyed évszázadában csupán egyetlen teljes évig volt inaktív, egyébként 2-3 évente rendre leszállít nekünk egy-egy újabb stílusgyakorlatot. A The Carnage Ending ezek közül most éppen a tízedik, amit a kannibál Pat O'Brien lieblingjei most egy egészen rendhagyó fordulattal húztak elő a mellényzsebből. A legutóbbi albumot rögzítő felállást az alapító/énekes/törzsfőnök Aad Kloosterwaard ugyebár 2011-ben hazaküldte, időközben Absurd Universe néven egy újabb halálmadár alakulatot hívva életre. Annak a brigádnak Habeas Corpus címmel ki is jött tavaly a debütáló lemeze, majd azzal a lendülettel újfent stúdióba is vonultak, hogy Sinister néven is rögzítsenek egy sorlemezt. Ímhol az eredmény.
Azért persze olyan sok nyitott kérdés nincs már Kloosterwaardékkal kapcsolatban, hogy remegő kézzel vegyük kezünkbe a friss művet – éppúgy nullához tart itt a stílusváltás mértéke, ahogy a Cannibal Corpse esetében sem lenne annak miértje. Hulladarálóék árnyéka amúgy is az egész produkcióra rávetül, a jelenkori Sinister a buffaloi ötök kifilézett, lineáris változatának tűnik, hasonlóan a kortárs Massacre-höz. A sound kalapál is, ahogy kell, mégsem Torture kaliberű folyékony fejsze ez persze (utóbbi hangzás meglátásom szerint az elkövetkező évek death metal etalonja lesz). Kirívóan kevésnek talán csak a dobos Toep Duin (lásd még Putrefied) teljesítménye tűnik, akinek a lába villámgyors ugyan, de a keze egyszerűen nem elég technikás ehhez a zenéhez, játékában nincs benne a kellő alátámasztás (már ugye ha Paul Mazurkiewicz a mérce). Ezen túl a produkció a maga megbízható medrében zakatol, bő háromnegyed órán át, ami nem kevés.
Mondom, nem kevés, ellenben kimondottan sok ez a 48 perc ebből a műfajból, és ezt a digipak verzión öt feldolgozással (Whiplash, Massacre, Possessed, Celtic Frost és Bloodfeast dalokkal) még meg is fejeli a brigád. A konstans teljesítmény hallatán különösebb szívfájdalom nélkül tudnék két-három tételt lehagyni a The Carnage Endingről. Üdítő kivételt jelent az Oath Of Rebirth nóta, mely a Morbid Angel iskola „lelkizősebb" vonalát viszi, sajnos az Angyalok sajátos csavarintásai nélkül. Mielőtt azonban belelovallnám magam az egész pályás letámadásba, sietve leszögezem, hogy bár a rotterdami műhelyben nyilván sosem születik már meg a zseniális Hate album folytatása, okosan adagolva ez egy rendkívül kellemes hallgatnivaló, a maga módján. A kezek meg sem állnak a gitárnyakon (ez a Sinister első kétgitáros felállása, mióta Aad az újjáalakulás után átvette a mikrofont), Kloosterwaard gyomorból bömböl, ahogy illik, és a csomagolás is remek (a borítófestmény a Grave után ismét egy Mike Hubrovcak alkotás). Mindössze egy kis fűszer hiányzik, ha nagyon úgy akarom.
Jó mulatság, férfimunka. Szót se többet, ez egy kívánatos, jóképű kis zúzda.