A Satyriconnak hatalmas múltja és tábora van – e kettő között azonban esetükben nincs valódi ok-okozati viszony. Az a zenekar, amely annak idején kiadta egy lemezbe sűrítve a skandináv black metal esszenciáját (ez volt számomra a Nemesis Divina album), újabban leginkább biztonsági játékoshoz méltó, közönségetető, a neoprimitív jelző norvég megfelelőjét tökélyre fejlesztő szerzeményekkel vetette észre magát. Kellemes meglepetésként ért ehhez képest, hogy az oslói Operaház színpadán, egy komolyabb kórus társaságában rögzített DVD-jük kimondottan méltó produkció volt legutóbb a huszonötödik életévét is betöltött legendától. „A lemezhez közeledve folyamatosan az járt a fejemben, hogy ez az album vagy valami új kezdete lesz, vagy az utolsó albumom" – hangoztatta az új anyag kapcsán a frontszatír, és a Deep Calleth Upon Deepen határozottan érezni is ezt a törekvést, remélhetőleg az előbbi konklúzióval az aktuális történet végén.

Nem lett pedig alapjaiban elütő a friss munka a közvetlen elődöktől, mégis, sok megmozdulásból érezni, hogy egy lényegesen szabadabb térben, egyszersmind komolyabb összpontosítással készült. Sántíthat a dolog, nekem mégis az első perctől adta magát az analógia a legutóbbi Metallica-albummal, ami hasonlóan vesztes helyzetből jutott nálam az adott év második felének legtöbbet hallgatott anyagai közé. Nem kap el a múltba révedő, könnyes nosztalgia a dalok hallgatásakor, határozottan érezni, hogy Satyrék nem a Dark Medieval Times korszakáig kívántak visszaásni, hanem az újkori eszköztár legerősebb elemeinek kombinációjával próbáltak valami jelentőségteljeset alkotni. Amikor pedig így tesznek, akkor óhatatlanul ott lesznek a lemezen azok a dalok, amikre a nyári fesztiválok közönsége a karját lengetheti majd (halld a közhelyhegyeket felettébb szórakoztató módon halmozó To Your Brethren In The Dark és a mályvacukor-ízű alaptémával hódító The Ghost Of Rome tételeket), de nincs ezzel komolyabb gond, amíg megvan a kellő ellensúly.

Szerencsére a legutóbbi lemez Phoenixe megmaradt az egyszeri kísérlet kategóriájában, ahogy mondtam, a Satyr/Frost tengely most inkább arra gyúrt rá, amiben igazán erős. Szépen a zene szövetébe ágyazva persze hallhatók effektek, női ének és fúvósok (szaxofon!) is, de ez a munka mindezek nélkül is komplett volna. Újabb összecsengésként a Hardwired... To Self-Destructtal, sok téma itt is erősen túl van húzva, ami egy alig 43 perces műsor esetében azért nem tud olyan feltűnő lenni. Szépen, telten, meggyőző erővel szól minden (a Now, Diabolical után újra Mike Fraser felelt a keverésért), igazán bírtam volna, ha még a bőgőt is egy kicsit hangsúlyosabbra veszik, de ez nem az a banda. Így is totális sikerként könyvelem el, hogy olyan újkori kedvencekre találtam itt, mint a Dissonant vagy a Blood Cracks Open The Ground, de mindenfajta kínlódás képes vagyok a teljes lemezt végighallgatni, amire alig volt példa 2000 óta. Egyedül a Black Wings And Withering Gloom című Immortal-tribute-ot nem tudom hova tenni, de az alighanem pontosan az: tiszteletadás.

A Deep Calleth Upon Deep a maga egészséges tökösségével ismét meghozta a kedvem egy Satyricon-koncert megtekintéséhez, ahol immár Vörös Attila is ott húzza majd a talpalávalót a vezér társaságában. Satyr az agytumor-műtétjét követően valóban újratervezte kicsit a gépezetet, eltakarította az oda nem illő alkatrészeket, a változást pedig egy (szerintem inkább hatásos, mint csúnya) lemezborítóval is első pillantásra érzékeltetni tudja. Nyolcasnál jobb pontszámot pontosan azért nem kap, amiért a Hetfield-művek legutóbbi terméke sem kapott (plusz nem is érzem különösebben indokoltnak), de a magam részéről azt kívánom, mindig csak ennyire legyek gondban az aktuális produkciójukkal.