Nem állítom, hogy tanácstalan vagyok a Sabaton új albumával kapcsolatban, de tény: végkövetkeztetésként nem tudok sokat hozzátenni ahhoz, amit a legutóbbi Heroesról írtam. A zenekar eltökéltsége és céltudatossága példaértékű, koncerten pedig mindent beleadnak, így abszolút megérdemlik az egyre nagyobb sikereket. Belépőzenekarokra mindig is szüksége lesz a műfajnak, és Joakim Brodénék mára tagadhatatlanul vezető erővé küzdötték fel magukat az európai színtéren. Mindig örömteli, ha újabb metalbanda lép be az arénacsapatok egyre szűkülő körébe, hiszen az ilyesmi jót tesz a stílusnak, ezen nincs mit vitázni. Rajongani viszont az új album hallatán sem tudok a csapatért, sőt, még lelkesednem is nehéz lenne.

A Sabaton stílusa mára végérvényesen kialakult: ezúttal még dominánsabbá tették a teátrális, billentyűs hangszerelési megoldásokat a legutóbbi anyaghoz képest, de komoly elmozdulás semmiképpen sincs. Miért is lenne? A banda harcos fanatikusai ezt nyilván személyes sértésként könyvelik majd el, de ez a csapat egyértelműen és száz százalékosan a piacra dolgozik, hallani, hogy ugyanúgy roppant tudatosan, patikamérlegen adagolják ki az összetevőket a dalaikhoz, mint mondjuk a tengerentúlon a Five Finger Death Punch. Csak éppen itt az európai metaltábor szívét megdobogtató klisékről beszélünk. Vagyis a célközönség eltér, de az indíttatás hasonló szintű a két bandánál: minden pillanatban üvölt a zenéből, hogy lekerekített, előrecsomagolt, tudatosan lakossági tömegfogyasztásra gyártott termékről beszélünk. Még a lemezeik természetesnek legjobb indulattal sem nevezhető hangzása is közös pont. (Csak a Sabatonban nincs Ivan Moody meg Jason Hook, és Bathory Zoli-szintű dalszerző sem. Már ha érted, mire gondolok.) Ezen a téren semmiféle változást nem hoz a The Last Stand, sőt, nyilvánvalóak az egyre habosabb, populárisabb hangszerelési törekvések. Nem mintha eddig olyan baromi súlyosak lettek volna...

Persze nem akarom játszani a szemforgató farizeust, elvégre a rockzene a '60-es évek óta a szórakoztatóipar része, engem pedig kifejezetten idegesít, ha valaki hangosan, színpadiasan kárál ezen. Másrészt attól, hogy valamit tudatosan megformaterveznek, még korántsem biztos, hogy lélektelen szemétnek kell lennie, és az axióma fordítva is megállja a helyét: attól önmagában még semmi sem lesz rossz, hogy sokan szeretik. A baj ott kezdődik, ha az említett harcos fanatikusok elkezdik túl komolyan venni ezt az egészet, és önnön vérükkel mossák le a csapatot ért sérelmeket. Mondván, hogy aki szerint a Sabaton végtelenül közepes, vagy urambocsá' elnézően mosolyog a faék zenére elzengett faék szövegekre, az csakis agymosott konzumidióta lehet, mert nem képes agyilag átfogni a svédek magasművészetét. Nos, nem erről van szó. Néha nem árt egyet hátralépni, és elképzelni, miként is szólna egy adott dal mondjuk lakodalmas szintivel gitárok helyett. Garantáltan komoly meglepetés érne egyeseket... És ahogy a torzgitártól, úgy természetesen a történelmi témájú szövegektől sem lesz valami automatikusan értékes.

A Sabaton minden banális egysíkúsága ellenére egyébként tagadhatatlanul jól megtanulta mára a tömegeket mozgató indulók írásának mikéntjét. Ennek megfelelően ez a lemez is tele van a szobába be sem férő módon GRANDIÓZUS!!!!!! kórusokkal, együtténeklős dallamokkal és lendületes csasztuskákkal himnuszokkal. A menetelős tempókkal és HEROIKUS!!!!!! szintetizátoros szőnyegekkel nyitó Spartát, a nekikeseredett Last Dying Breath-et, a hardrockos riffekkel dolgozó címadót, netán a hangszerelésében szellősebb, erősen szintiorientált Shiroyamát garantáltan ezrek üvöltik majd Joakim Brodénnel a koncerteken, nem is beszélve a Winged Hussarsról, amelybe a lemez egyik LEGMONUMENTÁLISABB!!!!!! kórusát pakolták (bár elég önismétlő a nóta, még az ő szintjükön is). Ha pedig még tűzijátékot és ágyúdörgést is pakolnak ezek mellé, tényleg igazi falunapi hangulat népünnepély kerekedik majd a bulikon, különös tekintettel a sárban és sörben dagonyázó germán fesztiválokra. Ezeket a dalokat tényleg a jóisten is arra teremtette, hogy seggrészeg emberek ezrei üvöltsék őket torkuk szakadtából. (De mintha ezt is írtam volna legutóbb.)

Újdonságok azért persze akadnak. A The Blood Of Bannockburn skótdudás megoldásai vagy a The Lost Battalion a bandától már-már meglepően mechanikus megszólalása, tipikustól elütő hangszerelése is mindenképpen azt mutatja, hogy a Sabaton azért tapogatózik erre-arra, és ez dicséretes. Amiatt pedig külön hálás vagyok nekik, hogy ezúttal nem szegődtek Karel Gott és David Hasselhoff nyomába, mint legutóbb a The Ballad Of Bull című egészen rettenetes, táncdalfesztiválos lírával. Tehát amint mondtam, végső soron nincs ezzel az egésszel semmi gond: annak, ami, tökéletesen megfelel a Sabaton, és becsületükre szóljon, hogy nyilatkozataik alapján ma is két lábbal a földön álló, józan, szimpatikus srácokról van szó. Ez a lemez pedig ismét szélesíti majd az amúgy is folyamatosan, szépen hízó tábort. Többet viszont nem érdemes ebbe belelátni.

A konklúzió tehát nálam megint az, mint eddig: értem, mitől működik ennyire a Sabaton, és nem is sajnálom tőlük a sikereket, de ez a zene a maga felszínességével, vásáriságával azért elég messze van attól, ami nekem személy szerint eszembe jut a heavy metal fogalmáról. De nélkülem is van éppen elég ember, aki hallgatja őket, az újabb magyar buli is garantáltan teltházas lesz, szóval alapvetően tökmindegy, mit gondolok a dologról. Ha pedig valaki most 13 éves, és Joakimék számára a belépőcsapat, pár éven belül talán eljut majd olyan zenekarokig is, mint mondjuk az Armored Saint, a Vicious Rumors, a Pretty Maids vagy a {}^*.

^* Helyettesíts be ide tetszőlegesen egy állati jó, de érdemeihez képest méltatlanul ismeretlen bandát a hagyományos heavy metal vonalról.