A meglehetősen semmitmondó RSO elnevezés két elsőrangú gitárost takar, akik ráadásul jó ideje a magánéletben is egy párt alkotnak: az egyiket Richie Samborának, a másikat Orianthi Panagarisnak hívják, ez az ötszámos EP pedig az első közös produktumuk. Viszonylag régóta ígérgetik már a megjelenést, előzetesen amolyan countrys-bluesos megközelítésről beszéltek, a legutóbbi promóciós szövegek szerint pedig olyan a zene, mintha Sonny Bono és Cher közös dalait hallgatnánk szteroidon. Nos, ez is egy viszonyítás, ami abból a szempontból kétségtelenül helytálló, hogy a páros gyakorlatilag nettó popzenét játszik a Rise-on. Ami természetesen nem baj, de stílusa mellett a dalok színvonalát tekintve is elég langyos az anyag.

Jó előre leszögezem: szerintem eltájolta magát, aki valami virgabajnokságra számított a párostól, hiszen alapvetően egyiküket sem érdekli az ilyesmi (nagyon helyesen). Viszont Richie és Orianthi egyaránt kivételesen jó ízléssel megáldott zenészek, nem mellesleg kiváló énekesek is, szóval a countrys-bluesos irány nemcsak természetesen adta magát az eddigi előéletük alapján, de ígéretesen is hangzott. Szóval vártam, mire jutnak, de sajnos valóban elég visszafogott a végeredmény. Pedig a kicsit hippisebbre, ősrockosabb hangulatúra vett címadóval még egész jól indul a minialbum, noha a programozott dobok már itt is előrevetítik, hogy ezúttal valami másban gondolkodtak. Aztán gyors egymásutánban jön két modern rádiós dal a Masterpiece-szel és a Truthszal, én meg csak a vállamat vonogatom, ez ugyanis két ilyen zenésztől kevés. Nem rosszak ezek a számok, szó se róla, csak éppen semmi különlegesség sincs bennük: tizenkettő egy tucat korszerű poptémák, remekül besimulnának akármelyik magyar kereskedelmi rádió műsorába is egy Pink, egy Katy Perry és egy Bebe Rexha közé. Pedig a Masterpiece amúgy ígéretesen kezdődik...

Az enyhén latinos Take Me szintén igazi limonádé, de olyan szinten, hogy ehhez képest a modern Bon Jovi kábé '90-es szabású, adrenalinfröccsös street rock. Még szerencse, hogy Sambora hangja ma is fantasztikus, így sok-sok szódával azért elmegy a dolog. A Good Times záró duettjét meg leginkább valami nyári vígjáték stáblistás dalaként tudom elképzelni, ami alatt mutatják oldalt a bakiparádét, kábé ennyire semmitmondó meg jellegtelen. És igen, mindketten jól énekelnek, akadnak szép gitárdíszítések is az összes dalban – noha semmiképpen sem főszerepben –, mégis furcsán feszeng a hallgató, miközben pörög ez az EP. Komolyan ebben találja meg magát 2017-ben az az ember, akiből annak idején kiszakadt egy Stranger In This Town? Biztos lehet persze úgy szemlélni ezt, hogy Samborától már az is csoda, ha nem issza magát talajrészegre, miközben reggel, ébredés után eljut az ágytól a mosdóig, de nem gondolom, hogy ez a jó viszonyítási alap egy ilyen zenésznél. Szóval maradjunk annyiban, hogy örüljenek egymásnak, zenéljenek, én meg majd hallgatok mást.