Méltósággal öregedni. Több helyen is olvastam, hogy a Red Hot Chili Peppers mostanság éppen ezzel foglalatoskodik. De mégis, mi a jó francot jelent ez a sokat emlegetett „méltósággal öregedés"? Az én értelmezésemben valami olyasmit, hogy akárhányszáz éves is vagy, lelkileg megmaradsz fiatalnak, és legalább legbelül, ahol senki sem lát, kitartasz az eredeti elképzeléseid és elveid mellett. És ha így nézzük, akkor bizony méltósággal öregszik Robert Plant, az Iron Maiden, de minden állatsága ellenére még a jó Ozzy is. Vagy a fiatalabbak közül mondjuk a Soundgarden meg az Alice In Chains. De a Red Hot Chili Peppers pont nem. A Chili ugyanis az utolsó két lemeze alapján már nem öreg, hanem halott.

Pedig valamikor nagyon szerettem az őrült Los Angeles-i brigádot. Fontos, izgalmas és robbanásveszélyes zenekarnak tartottam, ahol a rockvilág egyik legjobb basszusgitárosa és dobosa játszik, az énekesük – hangi korlátai ellenére – hatalmas fazon, az épp aktuális gitáros pedig a háttérből mindig alapvetően a saját képére tudja faragni a végeredményt, hívják bár Hillel Slovaknek, Dave Navarrónak, pláne John Frusciantének. Aztán a By The Way idején valami megtört. Egyre többször gondolkodtam olyanokon, hogy mégis mi a francot művelnek ezek? Pedig ma már tudom, hogy éppen az volt az utolsó RHCP-lemez, ami még igazán tetszett. Az iszonyatosan bő lére eresztett Stadium Arcadium összességében már kimondottan untatott, legutóbbi remekművüket, az öt évvel ezelőtti I'm With You-t pedig már undorodva töröltem le háromszori hallgatás után jobb sorsra érdemes merevlemezemről. És arra gondoltam, hogy ennél már csak jobb jöhet majd. Tragikusan nagyot tévedtem.

Persze, nem akarom én azt, hogy Flea-ék ötvensok évesen is zoknit húzzanak a farkukra, és úgy ugráljanak a színpadon a fiatalosabbnál fiatalosabb partihimnuszokra, röhejes is lenne, de még így sem készültem fel arra a fingreszelésre, ami a The Getaway ötvenhárom percének nagy részében zajlik. Lagymatagabbnál lagymatagabb, tingli-tangli, végtelenül üres dalok sorjáznak egymás után – szám szerint tizenhárom –, én pedig dühödt értetlenségből váltok át szép lassan apátiába. Mert az egy dolog, hogy a kilencedik (!) Detroit az első, amire azt mondom, hogy na, ebben végre történik is valami, mint ahogy a rákövetkező This Ticonderoga zajos hangulata is elmegy szódával, csak hát ezek a Mother's Milken, de akár még a Californicationön is maximum töltelékek lehettek volna. Persze már akkor éreztem, hogy komoly baj lesz, mikor az előzetesen megismerhető The Getaway – Dark Necessities – We Turn Red trojkából többszöri hallgatás után sem voltam képes akár csak egy hangot is felidézni, pedig hőseink annyira komolynak gondolták őket, hogy helyből ezek nyitják szép egymásutánban a lemezt.

Az olyan undorító történésekre pedig, mint az album közepén tespedő, iszonyatosan geil Sick Love (ebben bizony Elton John is társszerző volt, hát olyan is), a még ennél is komolyabb gyomrost bevivő, kifejezetten rossz diszkószámnak tűnő Go Robot, vagy a még ebben a közegben is túlzóan „feelgoodra" vett Feasting On The Flowers, nincs és nem is lehet magyarázat, mint ahogy bocsánat sem. Akkor már sokkal jobb, ha szándékoltan visszafogottra veszik a figurát, mint a lemez legvégén az üveghangokkal, zongorával és Flea trombitajátékával (!) telepakolt The Hunter (kábé az egész lemez legjobbja), vagy a nyomokban legalább izgalmakat és női éneket tartogató zárótétel, a Dreams Of A Samurai.

És képtelen vagyok túllépni azon, hogy Flea és Chad Smith soha nem volt ennyire visszafogott, mintha félnének, hogy Anthony lebassza őket, ha nagyon virtuózkodni kezdenek, Josh Klinghoffer pedig tényleg csak azért van itt, hogy négyen legyenek, mert egyébként sokszor bizony észre sem venni, hogy gitár is szól a dalokban. Jó, nyilván nem akarom én az ő nyakába varrni ezt a szégyent, hiszen nem hiszem, hogy meghatározó szerepe lehetett a dalszerzésben. Nem úgy, mint a már művésznevében is roppant ellenszenves producernek, azaz Danger Mouse-nak, aki eddig olyan csodákkal dolgozott együtt, mint például a Gorillaz vagy a The Black Keys, és legközelebb a rockzenéhez a U2 legutóbbi lemezével került (pedig az sincs valami közel). Egerünk állítólag egy komplett lemezanyagot hajíttatott ki Flea-ékkel a kukába. Lehet, hogy én inkább arra lettem volna kíváncsi!

Rég hallottam olyan lemezt, ami egyszerre ennyire untatott és elkeserített, és nem azért, mert popzene, hanem azért, mert rossz popzene. Pontozni semmi értelme, 1 és 4 között bármennyit adhatnék rá, akkor legyen mondjuk három, mert régi barátságunkra való tekintettel egyet kap Anthony, egyet Flea, egyet pedig Chad – Josh és az Egér meg nyugodtan elmehetnek a francba pont nélkül.

A Red Hot Chili Peppers szeptember 1-jén és 2-án a Papp László Budapest Sportarénában koncertezik, további részletek itt.