Idő. Amiből végtelen mennyiség áll rendelkezésre a világegyetemben, nekünk, humanoidoknak mégis túl kevés jut belőle. Ezzel a kevéssel gazdálkodva próbálunk valamit kezdeni, és jól-rosszul, a magunk suta módján mindenki igyekszünk kihozni valamit, ami értelmet ad az életnek. A Rammstein tagjai a nekik kiszabott idő egy újabb szeletét arra fordították, hogy dalokat alkossanak. Majd turnéra menjenek, hogy sokezrünket (de mondhatjuk úgy is, a szerencsésebbeket) szórakoztassanak. Az idő egyrészt megfizethetetlen, másrészt dalokba öntve hanghordozón és koncertjegy formájában pontos értéke van, az élmény azonban, amit adnak általa, megfizethetetlen. Ez is egyfajta paradoxon, de hogy ennyire komoly gondolkodnivalót ad-e a Rammstein új lemeze, az még megfejtésre vár. Ami természetesen időbe fog telni. Hogy ki mennyi időt szán a befogadásra, azt mindenkinek saját magával kell elszámolnia.

A Rammstein 2022-ben még mindig teltházas stadionkoncerteket ad, ami egyre kevesebbeknek jut osztályrészül ebben a műfajban. Szükséges-e mindehhez pár évente egyfajta megújulás, dalokban, látványban? Természetesen. Várunk-e újabb kitörölhetetlenül fülbe tapadó menetelős slágereket és megfejtésre váró szövegeket? Természetesen. Megadja mindezt a Zeit címet viselő legújabb lemez? Természetesen – mondja az egyik rajongói réteg, mások pedig eltartott kisujjal félrepöckölik az egészet, hogy „ezek is beleöregedtek már saját magukba" és „csak ismétlik a régi sémákat" vagy „nevetségesek ezekkel a szexista témákkal hatvan felé közelítve". Mindegyik állítás igaz és egyben hamis is.

A Rammstein polgárpukkaszt (még mindig), sosem lesz PC (hálistennek), néha ugyan fárasztó, de mégis rendkívül szórakoztató. A Zeit jó lemez. A maga hibáival, önismétléseivel, túlzottan szexista otrombaságaival (ha már a Lindemann-projekt félrecsúszott, Tillnek ki kell élnie valahol a bárdolatlanságát) bőven szerethető, a hangulata egyszerre komorabb (olykor kimondottan apokaliptikus) és könnyedebb, mint az előző, cím nélküli albumé. A tüskésebb témák talán most mélyebben karcolnak, de érzésem szerint gigantikus minőségbeli különbség nincs a két lemez között, akár dupla kiadványként is lehetne értelmezni őket, aminek két része valami oknál fogva pár év különbséggel jelent meg.

Az előző lemezt imádom még mindig, az újat is imádtam, amikor először meghallgattam, aztán lehiggadtam, és újra meg újra nekifutottam, mit mond kicsivel hosszabb távon. Ahogy az várható volt, idővel kezd beérni, és megmutatja, melyik dal áll hozzám közel és miért. A legerősebb szerzemények számomra a nyitó, sejtelmesen hömpölygős Armee der Tristen, a bulizós Giftig, és a Zick Zack és a balladisztikus, érzelmesebb húrokat megpendítő Meine Tränen – legalábbis eddig. A szokásos szerethető baromkodások sem rosszak (OK, Dicke Titten), koncerten kiválóan fognak működni, és akad néhány talányosabb dal is (Schwarz, Angst). Az autotune-tól rosszul vagyok, de a Lüge (Hazugság) dalban értelmet nyer, a szokásos Rammstein-féle nyelvi fricska miatt itt nem tudom utálni, a helyére zökkent a használata. A záró Adieu-ről meg lehet hosszan elmélkedni, valójában miért is készült.

A Rammstein az a zenekar, amelyik még a legotrombább klipekben is cuki tud maradni. Lassacskán már arra is vigyázniuk kell, hogy ne váljanak önmaguk paródiájává, mert hát a végtelenségig nem lehet a sikamlós témákat ilyen vizuális formában előadni, eljön lassan az az idő, amikor kínos lesz nézni az idősödő bácsikákat, amint félreérthetetlen gesztusokat tesznek a színpadon. Remélhetőleg lesz mellettük valaki, aki kordában tartja mindezt pár év múlva. A lemez megszólalása pazar, mintha most ért volna össze igazán a producer Olsen Involtinivel a zenekar, minden a helyére zökkent. Halkan is kiváló, de nyilvánvalóan hangosan adja meg az igazi erejét, a zenekar monstrumszerűségét a zene.

A Rammstein az a zenekar, amiért az évek eltével egyre jobban képes vagyok rajongani – olykor én sem értem –, és a legkevésbé muzikális német nyelv is megszépül általuk. Hogy ilyen rövid időn belül új anyag született, talán tényleg azt jelzi: jó a hangulat a tagok között, és a most futó turné felvételein is az jön át, hogy vélhetően megbékéltek önmagukkal és egymással, és kerek most a történet mindenki között. A 2019-es bécsi fellépésük óta zsigerileg kívánok egy újabb Rammstein-koncertet, szavakkal leírhatatlan az a vizuális élménycsomag, amit nyújtanak, minden porcikám vágyik az ismétlésre. Idővel kiderül, mit hoz a jövő, addig is süketülök itthon, és hallgatom hangosan a friss számokat.