Gyönyörű szép illúzió volna, de egészséges realitásérzékkel bíró ember aligha gondolhatta komolyan, hogy a hetedik Rammstein-sorlemez azért várat magára ennyit, mert egy olyan mérvű mestermű születik a műhelyben, ami folyton szétfeszíti saját kereteit. Egyrészt veterán csapatok, ez esetben létezésük huszonötödik (!) évében ritkán dobálnak le atombombát, másrészt jól dokumentált, hogy már az előd Liebe ist für alle da is milyen elképesztő kínok között, keserves lassúsággal öltött formát, és bár a kolléga annak idején magasra értékelte, azért messze nem emelkedett a csapat csúcsalkotásainak magasságába. Tényleg nem volt az rossz anyag egyébként, de hiányoltam belőle a valódi, átütő erőt, azt a pluszt, amitől igazán felkapom rá a fejem – végül viszont határozottan megszerettem. Nem akarok a Nagy Megfejtő szerepében tündökölni, de szerintem az van, hogy a Mutter szuperszonikus sikere taccsra tette annak idején a banda lelkét, aztán a Reise, Reise még feljebb tornázta a lécet, azóta pedig jobbára csak vegetálnak Till Lindemannék időben és térben, nem feledve azért, hogyan kell szórakozni és szórakoztatni.

Dicséretükre legyen mondva, a válság közepén és azóta sem kezdtek bele homályos hátterű tagcserékbe, amelyek során lassacskán kiderült volna, hogy Tillen és az alfahím Richard Z. Kruspén kívül mindenki lecserélhető fogaskerék a gépezetben. Ehelyett bölcsen belátták, hogy mi az, ami megy (koncertezés), és mi az, ami már nem (lemezkészítés). Negyed évszázad elteltével ezért ma is egyenes gerinccel nézhetnek egymás szemébe, és ha azt mondják, akár el is hiszem, hogy jelen munka családias hangulatban, mondhatni lelazult lelkiállapotban állt össze. Éppen csak a végeredmény nem mutat jelentős eltérést a LIFAD-hoz képest. Ezen a ponton ráleltem egy egészen komoly Depeche Mode-analógiára, hiszen Martin Gore-ék esetében is alapértelmezésben illik sajnálkozni a késői időszak dalain, és csak kevesen veszik a fáradságot, hogy kipróbáljanak egy egészen másfajta megközelítést ahhoz képest, mint ami mondjuk a Violator befogadásához szükségeltetett. A Rammstein cím nélküli (avagy öndefiniáló, de ez akkora bullshit, hogy már bánom is, hogy leírtam) lemezét is el lehet intézni negyed óra alatt azzal, hogy „ezek már kiégtek″, vagy minden bosszantó körülmény dacára meg lehet próbálni barátkozni ezekkel a témákkal is.

Bosszantó körülmény alatt arra gondolok, hogy az még oké, hogy egy bandának megvan a külön bejáratú, védjegyszerű hangzása, de az már egy másik iskola, amikor konkrétan saját magunktól (is) lopunk, és komplett paneleket emelünk át régebbről oda, ahová nincs ötletünk mit tenni. Ezen valóban nehéz túllendülni, de szerencsére az új album rendkívül átgondolt építkezésével feledteti ezeket a problémákat. Annyira okos ez a zene, hogy csaknem kifinomultnak hatnak a műtőasztalon, értő gondossággal összeillesztett témavázak, bár felnőtt zenének azért nem csúfolnám azt, hogy Till letépi a baba fejét, igen, letépi a baba fejét, megharapja a baba nyakát, és nincs jóóóóóóóól... Amúgy a Puppe, amelyből az előbbi idézetet kiragadtam, a legjobb példa arra, hogy miért volt mégis értelme elkészíteni ezt a lemezt. Ilyen jobbegyenest ugyanis még tényleg nem kaptunk hőseinktől, ez a hegybe hordott klisékből felhúzott parasztház olyan felüdülést okoz a lemez közepén, hogy az újonnan kapott lendülettel meg sem állunk az utolsó dalig, aztán pedig kezdhetjük is újra a kört. Nem ilyen szimpla persze a helyzet, de tény, hogy ha túlesünk az első pár hallgatás nehézségein, onnantól kezdve eszelős erővel kezdi magába szippantani az anyag a hallgatót.

A döbbenetesen zseni klippel felvezetett Deutschland és az inkább bátor, mint emlékezetes Radio esetében hajlamos voltam azt mondani, hogy a vizuál adja el a dalokat, de végső soron mindkettő megtalálja a maga helyét a lemezen, se sokkal több, se sokkal kevesebb nem lesz tőlük a végeredmény. Az nyilvánvaló, hogy előbbi klipjére évek múltán is emlékezni fogunk, de hogy a komplett munka sorsa mi lesz, arra a többi dalnak kell választ adnia. Ezek között pedig borítékolom, hogy mindenki talál majd magának kedvencet, még akkor is, ha az agyunk hátsó részében folyton ott motoszkál a hol-is-hallottam-már-ezt érzés. Bölcs tanácsom csak annyi, hogy mellőzzük a túlzott elvárásokat, mert a lemez ugyan képes meghökkenteni, sőt elgondolkodtatni is (elsősorban a németül értőket), de ne keressük rajta instant slágerek tömegét. Amit mindenféleképpen illik kiemelni, az Till Lindemann teljesítménye, aki szövegíróként és énekesként is újra átlöki a bandát a negyedik dimenzióba (tessék, egy újabb Mode-párhuzam). Kell-e mondanom, már pár nap alatt is csúful rákattantam erre a tizenegy dalra, de a pontszámmal azért megmaradok a realitás talaján.