Nem titkolom, hogy a Powerwolf számomra ebben a sallangmentes, európai ízű dallamos heavy metalban az új generáció egyik legnagyobb favoritjává vált már valahol a Lupus Dei után. Ott kaptam fel igazán a fejemet rájuk, nem is annyira az egyéniesség, inkább a piszok jó dalok miatt. A képlet sikeresnek is bizonyult, a rájuk egyre inkább felfigyelő színteret öles léptekkel hódították meg lemezről lemezre, a Bible Of The Beasten és a Blood Of The Saintsen egyaránt sorjáztak az olyan slágertémák, amelyek mostanra a saját klasszikusaikká nemesültek. Az útkeresés időszaka rövid volt, a harmadik lemez környékére már stabilan kiforrta magát az egész, ösztönösen belenyúltak valami nagyon jóba. A látens Greywolf fivéreknek és Falk Maria Schlegelnek pedig van olyan erős szerzői vénája, hogy ebben a zenei közegben azóta is gond nélkül tobzódhassanak.

Tíz év alatt ismeretlen csapatból a színtér húzónevévé nőttek, ennek eléréséért és megtartásáért pedig bőséggel meg is dolgoznak. Szinte szünet nélkül érték és érik egymást az újabb és újabb turnék, a koncertjeik egyre látványosabbak, egyre impulzívabbak, professzionális szórakoztató gépezetté vált az egész, miközben védjegyükké váltak a sokszor minden komolyságot mellőző, nem egyszer akár halandzsa latin részekkel dúsított szövegek, szinte öniróniával állnak az egész műfajhoz, miközben amúgy halálosan komolyan veszik a zenekarosdit. Mindezzel párhuzamosan exponenciális mértékben nőtt a közönségük is. A Napalm is igyekezett kiaknázni a mögéjük épült fanatikus közönségbázis csillapíthatatlan éhségét, a sorlemezek között lassan már számtalanul érkeztek az ilyen-olyan, spéci, vagy kevésbé kuriózumértékű élő albumok, koncertfilmek, de több feldolgozásanyag, újravett dalokkal dúsított válogatás is kijött, és persze a covid-lezárásos livestream-eseményük sem maradhatott fizikai formátum nélkül. Esélyt sem hagytak, hogy a köztudatból kikopjon a nevük.

Az Interludium természetesen jottányit sem változtat a nyerő szérián – töretlenül, mindenféle rezdülés nélkül tolják nyílegyenesen a szekeret, azaz akinek zeneileg, körítésileg mindez fekszik, imádni fogja, akinek meg bazári, és/vagy már rég túl önismétlő, annak felesleges is különösebb erőt beletenni. Mindkét oldalt megértem, de én az első csoporthoz tartozom. Realitásérzékem persze van, így azt is pontosan látom, és értem, hogy mindezt csak egy dolog miatt tehetik meg büntetlenül: mert még mindig, még ennyi album után is úgy tudnak azonnal ragadós, fogós dalokat írni, hogy bár tulajdonképp ugyanazon panelekből dolgoznak újra és újra, mégis élvezetes dalok kerekednek ki a végére. Az is mellettük szól, hogy – talán épp, mert nem is szorulnak rá, hogy bármit terjengősséggel palástoljanak – nem húzzák-nyúzzák feleslegesen a dalokat, a teljes anyag alig 40 perc.

Az igazsághoz egyébként hozzátartozik, hogy a tíz dalból mindössze hat új, tehát ha szigorúan az új dalok számára fókuszálunk, ez inkább egy EP-nek tekinthető, nem sorlemeznek. Ezek közül a My Will Be Done maximálisan a csapat intenzívebb oldalát helyezi előtérbe, ahogy a trappolós Wolves Of War is lendületes koncertnóta, a Stained By The Storm (ami amúgy már a 2022-es turnén programon volt) azonban már simán eladható lenne akár Sabaton-dalként is. Ez az egyetlen meglepő pont, és számomra picit „aggasztó" is, hogy ezzel nincs is egyedül, ugyanez az érzés például az Altars On Fire-nél is meglebben, felvázolva annak félelmét, hogy a csapat érthetetlen okból egy pillanatra mintha egy Sabaton rip-off banda irányába csúszna. Valós aggodalomhoz ez persze még kevés, az egyértelmű, hogy jelenleg minimálisat sem kockáztatnak, bolondok lennének bármi mással próbálkozni, mint ami eddig olyan jól bevált. Ami a „bónuszdalokat" illeti, a No Prayer At Midnight és a Living On A Nightmare eddig csak nehezebben elérhető samplereken, meg limitált turnés EP-ken volt hozzáférhető – mindkettő ügyes variációja egyes évekkel ezelőtt már hasonló köntösben előtt témáiknak. A Midnight Madonna a The Sacrament Of Sin earbook kiadásának száműzöttje, a Bête du Gévaudan pedig a Beast Of Gevaudan francia változata, amit eddig egy pár évvel ezelőtti exkluzív kislemezre bújtattak el.

Egy dolog tény, zenei ötletek tekintetében mára körbeértek, immár önmagukat „dolgozzák fel", és tegyék ezt bármilyen jól és nívós szinten is, félő, hogy a kígyó lassan-lassan majd a saját farkába harap. Csak remélni tudom, hogy a fentebb említett Sabaton-ízek nem ennek az előjelei. Jelenleg gond nélkül viszi őket a lendület, mégis úgy érzem, a hosszútávú túléléshez előbb-utóbb kell majd egyfajta önazonos innovációt is eszközölni. Jómagam mindennek ellenére mégis olcsójános vagyok, amíg ugyanis a receptet ugyanolyan ízletesen képesek évről évre megfőzni, és még mindig kellően izgalmas a tálalása is, velem bizony bármikor meg lehet etetni. Részemről 9 pont, a kommentszekciókban meg úgyis szabadon lehet saját ízlés szerint lehúzni, vagy ezzel akár vitatkozni is.